Megállni. Lélegezni. Várakozni. Bízni.

Megállni. Lélegezni. Várakozni. Bízni. Egy felhőkarcoló legtetején egyensúlyozva minden egyes szó a mélység felé taszít. Fúj a szél és a hajszálaim nyaldossák az arcom. Könnyeket lélegzek és levegő után kapkodok. Nézem, ahogyan a szél forgatja az újságpapírokat a semmiben. Megremegnek a térdeim, ahogyan a mélybe nézek.

 

A szeretetet csak az idő múlásával lehet megérteni. Lehet hősködni. Lehet okoskodni is. Hangosan bizonygatni. Elítélni másokat és mindent jobban tudni. Lehet megvetni, filozofálni, tapasztalat nélkül tanítani. De a szeretetet lényegét csak az idő múlásával lehet megérteni. Akkor, amikor térden állva kérsz bocsánatot. Amikor ráébredsz mit jelentett örök hűséget fogadni. Akkor, amikor arra is ráébredsz, hogy van aki soha nem fordul el tőled, bármit tettél. Van, aki talpra állít, amikor feladnád. A szeretet erejét lehet tanítani, de szavak le nem írhatják, milyen átélni.

Éveken át tanultam róla. Hatalmas szavakkal beszéltek róla az okosan beszélők, máskor vádlóan, kötelességből. Néhány lángocska megnyalt a karjaimon, égő pecsétet hagyva maguk után. Lüktetnek, ha elfelejtkeznék róla. A szívem legbelsejéhez kapcsolódnak.

Könnyelműnek érződnek a gyerekkori ígéretek, de te komolyan vetted őket. Életre és halálra elpecsételtél. Minden egyes lépéssel közelebb kerülsz hozzám. Kitartó vagy és hűséges. Elképesztően meglep, hogy még mindig elhiszed, hogy szeretlek. Minden lélegzetemmel meghazudtolom a szavaimat, mégis látod a bennem ordibáló igazságot.

Meghaltam önmagamnak, hogy érted éljek. Az életem kezdetétől fogva téged választottalak. Nem kultúra, nem családi nyomás, nem hagyomány motivált, hanem az a perzselő szeretet, ami átvilágít és átformál. A kezdetektől fogva a te lábad nyomában akartam lépdelni, a te házadban akartam ülni a te kanapédon. A te kenyeredet akartam enni és a te bögrédet szorongatva inni. Azt akartam, hogy te öltöztess fel, hogy te adj tanácsot, amikor döntéseket hozok. Éjszakánként a te légzésedhez szerettem volna igazítani az enyémet, nappal a te autód ülésében ülni. A kezdetektől fogva veled akartam utazni, bármerre is mentél, a kislábujjamtól a fejem búbjáig szerelmes lettem beléd.

Kezdem megérteni. Kezdem megérteni, hogy te nem szabályokban gondolkozol. Te szeretetben mérsz mindent. Számodra nincsenek méterek, literek, mérföldek és tonnák. Te nem látod a mélységet mélynek, a magasságot magasnak. Nem érdekel, hogy egy meg egy az kettő, mert az élet törvényszerűségeit te hoztad létre, és egy lélegzeteddel megváltoztathatod őket. Téged nem érdekelnek a liturgiák. A kovenciók untatnak. Te szeretetben mérsz mindent. Felperzseled a fogpiszkálókból felépített élet-vázlatokat.

Ki érthetné meg a szereteted? Ki merné szabályok közé szorítani? Ki az, aki felfoghatja az erejét a benned égő energiának? Milyen ember magyarázhatná el azt az elképesztő kegyelmet, megértést és jóindulatot, amit megelőlegezel nap mint nap?


Azt akarom, hogy tovább taníts, akkor is ha fáj. Látni akarom a gyengeségeimet. Tudni akarom a határaimat és a képességeimet. Meg akarok tanulni ugrani. A mélység felé zuhanni és megbízni benned, hogy megállítod az időt mielőtt leesek. Meg akarom érteni, hogy mit jelent tisztelni téged és a te kívánságaidat előtérbe helyezni. Tudni akarom, hogy ez a gyenge teremtményed, hogyan viszonozhatja azt az elképesztő odaszánást, ami nap mint nap életben tart. De legfőképpen meg akarom tanulni megköszönni, hogy a szobában maradtál, amikor azt hittem kizártalak.

Megállni. Lélegezni. Várakozni. Bízni. Egy felhőkarcoló legtetején egyensúlyozva minden egyes szó a mélység felé taszít. Fúj a szél és a hajszálaim nyaldossák az arcom. Könnyeket lélegzek és levegő után kapkodok. Nézem, ahogyan a szél forgatja az újságpapírokat a semmiben. Megremegnek a térdeim, ahogyan a mélybe nézek. Hatalmas mennydörgésre számítok, meg forgószélre. Ehelyett csak egy piros esernyő ereszkedik le lassan az égből. Jól megmarkolom és leugrok a tetőről. Aztán a sarkaimat összeszorítva, a kalapomat fél kézzel tartva, bízom benned, hogy egyszer majd megérkezünk a Cseresznyefa utca tizenhetes szám elé...

Moira C. xox

Hullócsillagok.

Ma a csillagokat nézve sétáltunk a barátnőimmel a poros úton. Néha lehullott egy csillag, a többiek szikrázva ragyogtak. A fülledt nyári éjszakák és a fénypöttyös feketeség mindig elvarázsolt hangulatba repítenek. Egyrészről sok, az életemet meghatározó esemény következett be pontosan ilyen csillagos ég alatt, másrészről van valami elképesztően fennséges az éjszakai égboltban.

Ahogyan a hullócsillagokat próbáltuk kiszúrni, hirtelen elöntött az érzés, hogy mennyire kicsike vagyok valójában. Kémlelem az eget, a sorsomat a kezembe veszem, osztom a véleményem és próbálok valamit elérni az életben, közben pedig a világegyetem egyik legkisebb pontja vagyok. Porszem csupán. Egy törékeny, álmokkal teli kislány.

És ott van Ő. Gyönyörűséges, és hatalom van a kezében. Igazságos és átlát a csontjaimon a szempillantás töredéke alatt. A szemeitől megremegnek a térdeim, mégis minden idegszálammal tudom, hogy benne bízhatok. Szeret engem. Ahogyan vagyok. Kócosan, félve, magabiztosan, nagyszájúan. Amikor védekezek, amikor panaszkodom, amikor gonosz vagyok és amikor a helyes úton járok. Ott van Ő. A tökéletes. És én kémlelem az eget, mert próbálom megérteni mit, miért csinál. Akkor is a csillagokra bámulok ha fáj, és akkor is, ha összezavarodtam. (Azt hiszem a csillagok sokat tudnak már rólam, és megértően hunyorítanak, ha meglátnak.)

Aztán hirtelen átfutott a gondolataimon, hogy hiába vagyok kicsi és törékeny, én vagyok a legdrágább, a legértékesebb kincse. Ő nézhetne rám porszemként, de mivel rá hasonlítok, értékessé válok. Nem magam miatt, hanem miatta. Valahol ez nagyon megnyugtató. Végre van valaki, akinek nem akarok bizonyítani. Úgysem tudnék. Nincsenek próbák, amiket ha kiállok, majd jobban szeret tőle. Nem kell félnem, hogy meggondolja magát, vagy csalódik bennem. A szeme fénye vagyok és szeret.

Leesett egy hullócsillag. Végighasít az égen az elhaló láng. Mindent beragyog a fény...

Moira C. xox

A szabadság ritmusa.

Meztelen talpak táncolnak a porban. A ritmusra összecsapják a tenyerüket. A dobok hangosan szólnak. Száll a porfelhő az égbe, ahogyan táncolnak. A szárazság éneket hoz. Ők tudják, hogy a porból csillogó tenger lesz. A semmiből élet sarjad. Meztelen talpak táncolnak a tűz körül, és minden beterít a száraz, fojtogató homok. Felszáll az ének az éjszakába, és a dobok hangosan szólnak.


Az égen megjelenik egy tenyérnyi felhő. Ők pedig táncolnak és a titokról énekelnek. Egy megfáradt nép táncol, de tudják, hogy még nem vesztettek. A felhőből eső lesz. Asszonyok énekelnek az Istenről, aki esőt hoz. A férfiak táncolnak a szabadság ritmusára. A gyerekek szórják a port, mert azt mesélték a bölcsek, hogy egyszer víz lesz belőle. A zenészek ütik a dobokat, mert eső lesz.

Már érződik a szél, végigsüvít a hűvös szél. A kiszáradt ajkak pedig győzelemmel teljesen felemelik a hangukat. Mert eső lesz. Leesnek az első cseppek a száraz porba, és felkavarják a szemcséket. Termésről énekel a nép. Ezernyi kalászról, amely aranysárgán hullmázik, mint a tenger.

A szél pedig egyre kavarja a porszemeket. Az egyik gyerek diadalittas arccal kitárja a karjait és az égbe tekint. Az arcára hullik egy esőcsepp és végigfolyik a bőrén. A napot elhomályosítják a felhők. Megrázza az eget a mennydörgés. A nép pedig az utolsó lehelletével táncol az igazság dallamára. Bizakodva ismétlik az évezredes törvényeket. A semmiből eső lesz.

A megfáradtak felfrissülnek, ahogyan az eső eláztatja a vidéket. A meztelen talpak sárrá keverik a vizet és a port. Fröcskölődik a fekete föld és felkiált a nép. A győztesek diadal kiáltása ez. A megígért eső ömlik az égből és magasztos villámok cikáznak a feketeségben. A dobok pedig egyre zúgnak. Az asszonyok megtisztulásról énekelnek. A férfiak táncolnak az erő dallamára.

Mindent eláraszt a hömpölygő víz, a faedények túlcsordulva megtelnek és végre látni a gyerekek bőrszínét. Az asszonyok győztesen énekelnek. Mert a porból csillogó víz lesz. A pusztaságból virágzó Kánaán. A megfáradtak felfrissülnek, a poros lábak megtisztulnak, a foglyok megszabadulnak és a gyászolók új erőre lelnek. A férfiak pedig körtáncot járva dicsőítik az Istent, aki betartja az évezredes ígéreteket.


Moira C. xox

Mi ez az egész?

Projectek mindig voltak, vannak és lesznek. A hátrányuk az, hogy senki sem lát mögéjük,nem látja a munkát, a munkafázisokat. A végeredmény pedig mindig laza-könnyednek LÁTSZIK.
Melyek az ihletet adó impulzusok? Milyen misztikus tények állnak mindezek hátterében? Hogyan fogd a tollat, hogy ne csepegjen? Legfőképpen pedig: lehet-e úgy írni, hogy magad sem tudod hova fogsz kilyukadni?
Ajánlom tinilányoknak, akik percenként elkezdenek egy új regényt, hogy soha ne fejezzék be, fíling-hajhász csellengőknek, notórius grafománoknak, de legfőképpen Neked, aki végigkísérsz a "Project Egy" Odüsszeiáján!

Minden jog fenntartva!
Egyetlen kép vagy video sem a tulajdonom.

Írj nekem!
moiracali@gmail.com

Feliratkoznál?
Megosztás
Bejegyzések