Az évezredes fügefa.

Keszekusza gyökérzetből születik minden ember. Egyes ágak rothadók, mások élettel teliek és vastagok. Szétágazók, ismeretlenek, néha vékonyak máskor különválnak a többitől. Egybekötik a múltat és a jövőt. Minden ember a múltjának következménye, de rabja nem kell hogy legyen. Mert a gyökerek nem fojtogatnak, hanem táplálnak minket, és ha a múlt mérgétől elrothadnánk, mindig kapunk egy új esélyt a talajcserére.

Nem látom át minden részletét a múltamnak. Az örökségemnek bizonyos részei teljesen ismeretlenek számomra. Meglepődve hallom, ha valamelyik ősöm hasonlított rám, vagy, ha egy megsárgult fényképen meglátom a saját arcvonásaimat. Ezek a titkok sokszor csak érdekességek, de néha veszélyesebbek a kénsavnál. Felégetik a jövőt, mielőtt az megszülethetett volna, mielőtt kiteljesedhetett volna. Nem lehet felkészülni minden titokra, nem lehet minden örökölt rossz tulajdonságunkat lerázni, nem lehet a tökéletest emberi erővel létrehozni, éppen mint ahogyan az évezredes fügefákat sem ültetik át puszta kézzel a sivatag mellől az oázisba.

De, ahogyan a fákat beoltják a betegségek ellen, ugyanúgy a múltunk sem tarthat minket fogságban. A dédszülők hibái miatt nem kell, hogy mi szenvedjünk, a szüleink rossz döntései miatt nem nekünk kell megfizetni az árat, a fiatalkori túlkapásaink miatt nem kell örökké megbélyegezve járnunk. A sötét árnyék, amelyet az évszázadok a családunkra hoztak, igenis szertefoszlik.

Az örökségem nem a múltamból ered. A jövőm már nem az ősi gyökereimben rejlik. A döntéseim felett nem az adott tulajdonságaim uralkodnak. A gyengeségem erőmmé válik és a leomlott falaimmal dicsekedhetek. Az anyáim rossz döntéseit nem követem el újra, én már felfegyverezve küzdök ugyanazokkal hibákkal.

Új gyökereket kaptam, új édesapát. A földet, amelybe beágyaztam a gyökereimet, életre kelti a Víz. Az elhalt ágaimat lenyesték, a gyümölcseimből jól laknak a gyerekek. Az ágaim alatt hűsölhetnek, felmászhatnak az égig. Az én örökségem oltalom lesz az utánam jövőknek, az életem a szabadulásnak állít élő példát. Biztonságot és stabilitást hagyok magam után, tisztességet és igazi értékekkel teli gyümölcsöket.

Azonban, puszta kézzel senki sem ültetheti át az évezredes fügefát...

Moira C. xox

Megállni. Lélegezni. Várakozni. Bízni.

Megállni. Lélegezni. Várakozni. Bízni. Egy felhőkarcoló legtetején egyensúlyozva minden egyes szó a mélység felé taszít. Fúj a szél és a hajszálaim nyaldossák az arcom. Könnyeket lélegzek és levegő után kapkodok. Nézem, ahogyan a szél forgatja az újságpapírokat a semmiben. Megremegnek a térdeim, ahogyan a mélybe nézek.

 

A szeretetet csak az idő múlásával lehet megérteni. Lehet hősködni. Lehet okoskodni is. Hangosan bizonygatni. Elítélni másokat és mindent jobban tudni. Lehet megvetni, filozofálni, tapasztalat nélkül tanítani. De a szeretetet lényegét csak az idő múlásával lehet megérteni. Akkor, amikor térden állva kérsz bocsánatot. Amikor ráébredsz mit jelentett örök hűséget fogadni. Akkor, amikor arra is ráébredsz, hogy van aki soha nem fordul el tőled, bármit tettél. Van, aki talpra állít, amikor feladnád. A szeretet erejét lehet tanítani, de szavak le nem írhatják, milyen átélni.

Éveken át tanultam róla. Hatalmas szavakkal beszéltek róla az okosan beszélők, máskor vádlóan, kötelességből. Néhány lángocska megnyalt a karjaimon, égő pecsétet hagyva maguk után. Lüktetnek, ha elfelejtkeznék róla. A szívem legbelsejéhez kapcsolódnak.

Könnyelműnek érződnek a gyerekkori ígéretek, de te komolyan vetted őket. Életre és halálra elpecsételtél. Minden egyes lépéssel közelebb kerülsz hozzám. Kitartó vagy és hűséges. Elképesztően meglep, hogy még mindig elhiszed, hogy szeretlek. Minden lélegzetemmel meghazudtolom a szavaimat, mégis látod a bennem ordibáló igazságot.

Meghaltam önmagamnak, hogy érted éljek. Az életem kezdetétől fogva téged választottalak. Nem kultúra, nem családi nyomás, nem hagyomány motivált, hanem az a perzselő szeretet, ami átvilágít és átformál. A kezdetektől fogva a te lábad nyomában akartam lépdelni, a te házadban akartam ülni a te kanapédon. A te kenyeredet akartam enni és a te bögrédet szorongatva inni. Azt akartam, hogy te öltöztess fel, hogy te adj tanácsot, amikor döntéseket hozok. Éjszakánként a te légzésedhez szerettem volna igazítani az enyémet, nappal a te autód ülésében ülni. A kezdetektől fogva veled akartam utazni, bármerre is mentél, a kislábujjamtól a fejem búbjáig szerelmes lettem beléd.

Kezdem megérteni. Kezdem megérteni, hogy te nem szabályokban gondolkozol. Te szeretetben mérsz mindent. Számodra nincsenek méterek, literek, mérföldek és tonnák. Te nem látod a mélységet mélynek, a magasságot magasnak. Nem érdekel, hogy egy meg egy az kettő, mert az élet törvényszerűségeit te hoztad létre, és egy lélegzeteddel megváltoztathatod őket. Téged nem érdekelnek a liturgiák. A kovenciók untatnak. Te szeretetben mérsz mindent. Felperzseled a fogpiszkálókból felépített élet-vázlatokat.

Ki érthetné meg a szereteted? Ki merné szabályok közé szorítani? Ki az, aki felfoghatja az erejét a benned égő energiának? Milyen ember magyarázhatná el azt az elképesztő kegyelmet, megértést és jóindulatot, amit megelőlegezel nap mint nap?


Azt akarom, hogy tovább taníts, akkor is ha fáj. Látni akarom a gyengeségeimet. Tudni akarom a határaimat és a képességeimet. Meg akarok tanulni ugrani. A mélység felé zuhanni és megbízni benned, hogy megállítod az időt mielőtt leesek. Meg akarom érteni, hogy mit jelent tisztelni téged és a te kívánságaidat előtérbe helyezni. Tudni akarom, hogy ez a gyenge teremtményed, hogyan viszonozhatja azt az elképesztő odaszánást, ami nap mint nap életben tart. De legfőképpen meg akarom tanulni megköszönni, hogy a szobában maradtál, amikor azt hittem kizártalak.

Megállni. Lélegezni. Várakozni. Bízni. Egy felhőkarcoló legtetején egyensúlyozva minden egyes szó a mélység felé taszít. Fúj a szél és a hajszálaim nyaldossák az arcom. Könnyeket lélegzek és levegő után kapkodok. Nézem, ahogyan a szél forgatja az újságpapírokat a semmiben. Megremegnek a térdeim, ahogyan a mélybe nézek. Hatalmas mennydörgésre számítok, meg forgószélre. Ehelyett csak egy piros esernyő ereszkedik le lassan az égből. Jól megmarkolom és leugrok a tetőről. Aztán a sarkaimat összeszorítva, a kalapomat fél kézzel tartva, bízom benned, hogy egyszer majd megérkezünk a Cseresznyefa utca tizenhetes szám elé...

Moira C. xox

Tükörképet állítok eléd.

Tükörképet állítok eléd. Üvegszilánkokat, amelyek kristálytisztán megmutatják ki vagy. Arany keretbe foglallak, hogy megérinthetsd az örökkévalóságot. Egy tükörnyi valóságot helyezek eléd, hogy megláthasd milyennek látlak. Ezeket a vonalakat valaki időtlen rajzolta meg, és ha csendben vársz meghallhatod, ahogyan bemutat önmagadnak. A saját képedet állítja eléd, hogy rajtad keresztül meséljen el egy örökkévaló legendát.


Hősnek látlak, mert a benned lévő nagysággal hegyeket mozdíthatsz el. Az erőd nem izmokban rejlik. Látom a szívedet, amely riadtan ver. Az élet vérpecsétje együtt dobog vele. Szavakkal életeket építhetsz vagy dönthetsz romba, és minden építőkockával újabb palotát emelsz.

Halhatatlannak látlak, aki együtt lélegzik a megérthetetlen végtelenséggel. A testedből kiáradó fényt látom, amellyel bármit elérhetsz. Akaratot látok, amely szabadságában táncol. Lehetőségeket, amelyeket a születésed előtt a géneidbe kódoltak.

Egyedülállónak látlak, mert minden részecskéd más ritmusra táncol, mint az enyém. Lenyűgöz, hogy az én szemem más fényt vet, mint a tiéd, mégis összetartozunk. Nem értem a nyelvedet, mégis lyukat üt a szívemen a mosolyod. A múltad apró darabkái szőtték a ruhádat. Nem címkéket szabtak rád, hanem új divatot teremtettek ahogyan tovább lépdeltél az életben.

Lehetőségnek látlak, aki a csillagokig szállhat, ha kedve tartja. A kezedbe teszem a kezem és megmásszuk a mélységet. A zsebedben van az idő és játszva visszafordítod az ősi elemek mozgását. A hibáid miatt látlak olyan gyönyörűnek. A gyengeséged miatt szeretlek olyan nagyon.  Megérinthedet az örökkévalót ha kinyújtod a kezed. Aranykeretbe foglaltam, azt aki benned él.

A barackmagba rejtett életet is egy hétköznapi csonthéj védi. Mennyivel inkább a benned lüktető megmagyarázhatatlant? Ha képmásra alkottak, nem gondolod, hogy a tökéletes modellt keresték? Milyen szobrász választaná a múlandóságot múzsának? Azt mondod érted a szeretet lényegét, de nem mered megérinteni a képmásodat. Félsz elhinni, hogy valóban ilyennek látlak. Egyedülálló, halhatatlan hősnek aranykeretbe foglalva...


Moira C. xox

A szimbolista szimbolázik.

Szeretnék a tengerparton sétálni. Egyedül lenni és beszívni a sós levegőt. Szeretnék ököllel ütni egy boxzsákot, amíg van bennem erő. Szeretnék sírni, és beleordítani a szélbe. Szeretnék a fűben elterülve olvasni, és a homokba fúrni a lábujjamat. Szeretném, ha esne az eső. Ha hangosan verné az utcaköveket a víz. Szeretnék mennydörgést, hogy elnyomják a szívdobogásom zaját. Szeretnék újra festeni. A fülem tövéig festékes akarok lenni. Szeretnék egyedül lenni és hallgatni, ahogyan a szél játszik a sással. Szeretnék egy hajót, fehér vitorlával, amiben megszűnik minden, ahol csak én vagyok és a hullámzó mélység. Elvitorláznék a semmibe, ha tehetném...

Szeretnék citromos tortát és egy csokor rózsát. Szeretném, ha újra hosszúak lennének a körmeim, és nem azért, mert sötétkékre festettem őket. Szeretnék énekelni, valahol mezítláb táncolni. Szeretnék hosszasan a tűzbe bámulva gondolkozni. Úgyis üresen szállnának a gondolataim. Ilyenkor túl mélyre merészkedik az ember, és sosem sikerül felhozni a megbújó gondolatfoszlányokat. Idővel előbukkannak majd azok is.

Szeretnék főzni és teli szájjal nevetni, amikor valaki ráveti magát a csokoládékrémre. Szeretnék a fejem alatt lévő párnának magyarázni, mintha lélegző ember lenne. A párnáim többet tudhatnak rólam, mint bármelyik ismerősöm. Jó beszélgetőtársak, tudnak hallgatni és puhák.

Szeretnék kagylót gyűjteni és a homokba rajzolni minden butaságot. A parti vásárban nyakláncot venni és fagylaltot reggelizni. Kötött pulóverben addig írni, amíg megjön az első igazán értékes mondat. Szeretnék újra írni, ahelyett, hogy a gondolataimmal öklözöm a semmit. Tintás ujjal írnék, parkban, úton, buszon, poroszkálva valahol a falu határában. Kocsmában szeretnék ülni egy pohár vörösborral, és kihallgatni az embereket. Szeretném meghallgatni miről beszélnek a söröző férfiak, az agárral teázó nő, a sarokban megbújó szerelmespárok, a szőke göndör barátnők, a bárpultnál felszolgáló pultoslány.

Szeretnék addig menni, amíg senki nem talál meg. Falat építeni, amit soha nem lehet megmászni. Elbújni egy fatörzs mögé és elhitetni veled, hogy ha százig számolsz, majd megtalálhatsz. Dolgozni szeretnék, hogy a karrierem csillogása takarjon el. Gyönyörű lenni, hogy a felszínnél soha ne láss tovább. Okos szeretnék lenni, hogy elrettentselek magamtól. Hangos, hogy beképzeltnek láss. Az éjszakában futni, feketeségbe öltözködni, mint a bűvészek.

Nem kérnék semmit, amit én nem adok neked. Nem szeretnélek, nem tudnál bántani. Csak a tengernek hinnék, a papíron megjelenő gondolatoknak. Hinnék a szélnek, mert ő nem hazudik. A fáknak is, mert ők az erejüket nem ellened fordítják. Hinnék a napnak, mert ő őszintén melenget, és tudod mikor tér nyugovóra. A sötét fenyőerdőkben hallgatnám az óriások meséit, amire már senki nem veszi a fáradtságot.

Kártyáznék a kikötőben, elveszteném minden pénzem. Egy padon kucorogva próbálnék álmot erőltetni a szemeimre. Meggondolatlanul barátommá fogadnám Gorcsev Ivánt, hogy elkössük a tizennégy karátos autót. Ellopnám a Nobel-díját a naivaknak, bennszülötteket tanítanék zongorázni. Ha pénzt kapnék, ráharapnék, hogy nem-e hamis. A légióban szimboláznék. Mert a szimbolista szimbolázik, azt mondják. Felfelé dobnám a halottakra a földrögöt, a plafonon fejjel lefelé uzsonnáznék, és krétával rajzolt képekeben tölteném a délutánt.

Annyira szeretnék, minden zsalugátert elreteszelni, mert tombol a vihar. Pedig titkon, mélyen én akarom irányítani a vihart is. Akkor nem fájna annyira a jégeső. Kizárlak. Bezárkóztam. Annyira gyenge vagyok, hogy jó lenne, ha hoznál egy kis húslevest és betakarnál. Megijedtem önmagamtól, tőled pedig egyre jobban félek. Kollektívan kitiltottalak, a birtokom határába űztelek. Még gyógyfőzettel is végiglocsoltam a verandámat, hátha az távol tart.

"Barátaim lettek a kitaszítottak. Akikre ferdén nézel, azokkal vacsorázom. Ők adtak nekem ragtapaszt, amikor megvágtam az ujjam. Hazakísértek, amikor sírni láttak az út szélén. A tökéletlenek, a deformáltak. Bűnösök, ostobák, bukottak, szerencsétlenek, hajléktalanok. Nyomorultan nyílik meg a szemvilág, hogy az emberség nem státuszban lakik. A senkikben találtam csak érzést. Akikben megtörlöd a lábad, azokat érdekli igazán, hogyan telt a napom. Minden szeretetemet neked adtam volna, de nem kellett. Most az egész erejét azok kapják, akiket te meg sem látsz. A szeretetemmel áramot generálok, hogy olvasni tudjanak esténként. A szeretetemmel felforrósítom a levegőt, hogy ne fázzanak, ha hűvösre fordul az idő. A szeretetemmel megszépítem őket, kitiszítom az elméjüket. Annyira szeretem őket, hogy te is megirigyled az illatát. Kókuszos sütit sütök velük, a gyerekeiket kacagtatom. A ráncaikba költözöm, hogy vénségükre gyönyörűek lehessenek. Megvésem a múltjukat az arcukon. Nem engedted, hogy szeresselek. Erőre vágytál, de elsétáltál mellettem. Megbocsátás után lihegsz, de átnéztél rajtam. Játszadoztál velem, és a lelkiismeretedet nyalogattad, amikor megríkattál. Barátaim lettek, akiktől mindent elvettél, mert meglátogattak, amikor nem bírtam emberek közé menni. A pánikrohamaim között virággal vártak. Éjszakánként mesét suttogtak a fülembe, amikor rettegtem. Segítettek járni, amikor gyenge voltam. Főztek nekem, amikor nem volt mit ennem. Szerettelek volna, úgy, ahogyan csak én tudok. Szeretnélek, ha kellene..."

Ordítanék a szélbe, amíg végre véget ér ez az átkozott tompaság. Ököllel vernék egy boxzsákot, amíg van még bennem erő. Szeretnék kagylót gyűjteni és a homokba rajzolni minden butaságot. A parti vásárban nyakláncot venni és fagylaltot reggelizni. Kötött pulóverben addig írni, amíg megjön az első igazán értékes mondat...


Moira C. xox

Megváltásra várva.

Megismerkedtem a Holddal és kezet adtam a Napnak. Befogtam a hintóm elé a csillagokat, hogy lángoló üstökükkel végigrepítsenek a fekete égbolton. Keringőztem az Igazsággal és a mérlegén megmérettetve könnyűnek találtattam. Most várom a megváltást, és idegesen dobolok az asztallapon. Ha beleinnék az üvegasztalon álló üvegcsébe, talán átférnék a kulcslyukon. De sehogyan sem tudom kihúzni a dugót. Így az asztalon ottmarad az üvegcse, és a kulcslyukon csak a szél süvít át a messzeségbe.

A könnyeimből sós folyó válik, amin végigevezhetek. Cerberusnak mézes sütit dobok és rákacsintok, mert nem félek egy percig sem. A bolyongó lelkeket őrzi, vagy az alvilágot? Nem emlékszem, és a víz úgyis sodor.

Ne csukd be a szemed! Nézz bele az örvénybe, amely lehúz. Ki tudja rátalálsz-e a Nautilusra a mélyben. Aztán az örvénylő mélység egybeolvad a felgyulladó égbolttal és alkut kötök a Széllel. Ő elcseni a gondolataimat, én pedig utazom a tollas szárnyain a végtelenbe, hogy a világ peremén meginogva visszaforduljak.

Te látod a vergődésem. A ki nem mondott szavaimat. Egyenként meggyújtod az égbolt fényecskéit, hogy hazavezessenek a rózsamintás paplanom alá. Mint egy ki nem alvó jelzőtűz, mint egy generális, aki minden katonát számontart. Uralod az Eget, a Szél a cimborád. A Hold az udvarod vezetője, a Nap tőled kér tanácsot. Az Alvilág rettegve meghunyászkodik előtted és félrehúzza fekete nyoszolyáját, ha lépni készülsz.

Nincs isten, sem ember, sem halhatatlan, sem halandó amely ne hajolna földig előtted. A vizek minden vitorlája érted fehérlik, a madarak miattad színesek és a gyümölcsök a te gyönyörödre olyan édesek. Pálmaágat terítek a lábad elé, eléd szórom minden kincsem. Vidd a parfümöt, a könnyeim folyójával mosom meg a lábad. A szívem ezernyi darabját eléd rakom. Nem kell semmi, minden a tiéd. Csak engedd, hogy szeresselek, ahogyan ember még nem szeretett. Ne undorodj, ha meglátsz smink nélkül, ha látod a sok piszkot a körmöm alatt. Kérlek ne fordulj el tőlem, amikor elsuttogom mennyire fontos vagy nekem.

Megváltásra várok és dobolok az üvegasztalon. Tudom, hogy közeledsz, mert a szoba kitágul és lélegzik. A  sakkmintás padló spirállá válik a lábam alatt és beszippant az örvény.

A Dáma mellett állsz a rózsabokornál. Nézed, ahogyan sikoltozva lefejezésre ítéli a szerencsétleneket. Látod, hogy a Király reszketve ül az asszonya mellett, és nem mer ellentmondani. Ott áll a Nyúl is és az óráját nézi. Aztán hirtelen csend lesz, és a Dámát némára állítod...

...Az ítéletnek vége, és a rózsák végre illatozhatnak.


Moira C. xox

Hullócsillagok.

Ma a csillagokat nézve sétáltunk a barátnőimmel a poros úton. Néha lehullott egy csillag, a többiek szikrázva ragyogtak. A fülledt nyári éjszakák és a fénypöttyös feketeség mindig elvarázsolt hangulatba repítenek. Egyrészről sok, az életemet meghatározó esemény következett be pontosan ilyen csillagos ég alatt, másrészről van valami elképesztően fennséges az éjszakai égboltban.

Ahogyan a hullócsillagokat próbáltuk kiszúrni, hirtelen elöntött az érzés, hogy mennyire kicsike vagyok valójában. Kémlelem az eget, a sorsomat a kezembe veszem, osztom a véleményem és próbálok valamit elérni az életben, közben pedig a világegyetem egyik legkisebb pontja vagyok. Porszem csupán. Egy törékeny, álmokkal teli kislány.

És ott van Ő. Gyönyörűséges, és hatalom van a kezében. Igazságos és átlát a csontjaimon a szempillantás töredéke alatt. A szemeitől megremegnek a térdeim, mégis minden idegszálammal tudom, hogy benne bízhatok. Szeret engem. Ahogyan vagyok. Kócosan, félve, magabiztosan, nagyszájúan. Amikor védekezek, amikor panaszkodom, amikor gonosz vagyok és amikor a helyes úton járok. Ott van Ő. A tökéletes. És én kémlelem az eget, mert próbálom megérteni mit, miért csinál. Akkor is a csillagokra bámulok ha fáj, és akkor is, ha összezavarodtam. (Azt hiszem a csillagok sokat tudnak már rólam, és megértően hunyorítanak, ha meglátnak.)

Aztán hirtelen átfutott a gondolataimon, hogy hiába vagyok kicsi és törékeny, én vagyok a legdrágább, a legértékesebb kincse. Ő nézhetne rám porszemként, de mivel rá hasonlítok, értékessé válok. Nem magam miatt, hanem miatta. Valahol ez nagyon megnyugtató. Végre van valaki, akinek nem akarok bizonyítani. Úgysem tudnék. Nincsenek próbák, amiket ha kiállok, majd jobban szeret tőle. Nem kell félnem, hogy meggondolja magát, vagy csalódik bennem. A szeme fénye vagyok és szeret.

Leesett egy hullócsillag. Végighasít az égen az elhaló láng. Mindent beragyog a fény...

Moira C. xox

Mi ez az egész?

Projectek mindig voltak, vannak és lesznek. A hátrányuk az, hogy senki sem lát mögéjük,nem látja a munkát, a munkafázisokat. A végeredmény pedig mindig laza-könnyednek LÁTSZIK.
Melyek az ihletet adó impulzusok? Milyen misztikus tények állnak mindezek hátterében? Hogyan fogd a tollat, hogy ne csepegjen? Legfőképpen pedig: lehet-e úgy írni, hogy magad sem tudod hova fogsz kilyukadni?
Ajánlom tinilányoknak, akik percenként elkezdenek egy új regényt, hogy soha ne fejezzék be, fíling-hajhász csellengőknek, notórius grafománoknak, de legfőképpen Neked, aki végigkísérsz a "Project Egy" Odüsszeiáján!

Minden jog fenntartva!
Egyetlen kép vagy video sem a tulajdonom.

Írj nekem!
moiracali@gmail.com

Feliratkoznál?
Megosztás
Bejegyzések