Az évezredes fügefa.

Keszekusza gyökérzetből születik minden ember. Egyes ágak rothadók, mások élettel teliek és vastagok. Szétágazók, ismeretlenek, néha vékonyak máskor különválnak a többitől. Egybekötik a múltat és a jövőt. Minden ember a múltjának következménye, de rabja nem kell hogy legyen. Mert a gyökerek nem fojtogatnak, hanem táplálnak minket, és ha a múlt mérgétől elrothadnánk, mindig kapunk egy új esélyt a talajcserére.

Nem látom át minden részletét a múltamnak. Az örökségemnek bizonyos részei teljesen ismeretlenek számomra. Meglepődve hallom, ha valamelyik ősöm hasonlított rám, vagy, ha egy megsárgult fényképen meglátom a saját arcvonásaimat. Ezek a titkok sokszor csak érdekességek, de néha veszélyesebbek a kénsavnál. Felégetik a jövőt, mielőtt az megszülethetett volna, mielőtt kiteljesedhetett volna. Nem lehet felkészülni minden titokra, nem lehet minden örökölt rossz tulajdonságunkat lerázni, nem lehet a tökéletest emberi erővel létrehozni, éppen mint ahogyan az évezredes fügefákat sem ültetik át puszta kézzel a sivatag mellől az oázisba.

De, ahogyan a fákat beoltják a betegségek ellen, ugyanúgy a múltunk sem tarthat minket fogságban. A dédszülők hibái miatt nem kell, hogy mi szenvedjünk, a szüleink rossz döntései miatt nem nekünk kell megfizetni az árat, a fiatalkori túlkapásaink miatt nem kell örökké megbélyegezve járnunk. A sötét árnyék, amelyet az évszázadok a családunkra hoztak, igenis szertefoszlik.

Az örökségem nem a múltamból ered. A jövőm már nem az ősi gyökereimben rejlik. A döntéseim felett nem az adott tulajdonságaim uralkodnak. A gyengeségem erőmmé válik és a leomlott falaimmal dicsekedhetek. Az anyáim rossz döntéseit nem követem el újra, én már felfegyverezve küzdök ugyanazokkal hibákkal.

Új gyökereket kaptam, új édesapát. A földet, amelybe beágyaztam a gyökereimet, életre kelti a Víz. Az elhalt ágaimat lenyesték, a gyümölcseimből jól laknak a gyerekek. Az ágaim alatt hűsölhetnek, felmászhatnak az égig. Az én örökségem oltalom lesz az utánam jövőknek, az életem a szabadulásnak állít élő példát. Biztonságot és stabilitást hagyok magam után, tisztességet és igazi értékekkel teli gyümölcsöket.

Azonban, puszta kézzel senki sem ültetheti át az évezredes fügefát...

Moira C. xox

Cigánylányok.

Karonöltve sétálgatnak, susmorognak, mint a bakfis lányok. Pletykálnak, döntenek a fejed felett. Időtlen időzítés, amelyben veled játszanak, mint valami lélegző játéklabdával. A Múlt, a Jelen és a Jövő. Három szeszélyes lányka, akik hol összevesznek, hol összefonódnak. Néha puszilkodnak, máskor igyekszenek tudomást sem venni egymásról. A Múlt manipulatív. Próbálja az akaratával befolyásolni a Jelent és  Jövőt. A Jelen bizonytalan és egyfolytában a Jövőre néz, hátha az jobban tudja mit kell tenni. Semmi önállóságot nem akar kivívni magának, mintha az szégyelleni való lenne. A Jövő rátarti, mert státuszából fakadóan ő a legizgalmasabb. Kifürkészhetetlen, megfejthetetlen, aztán gyorsan beleolvad a nehézkesen hömpölygő Jelenbe.

Néha kívánom, hogy mindhárom lányka a barátnőm lenne. A javamat keresnék, de nem teszik. Terelgetnek, döntést hoznak, toporzékolásra hívnak. Kiabálni szeretném, hogy "Most akarom, most, most! Tudni akarom! Mindent tudni akarok!" Hiába ugrándozok, mint egy hisztériás kisgyerek. A három gráciának időre van szüksége.


Most a Jelennel kell jó barátságot kötnöm. A Múltnak pedig megbocsátanom. A Jövőben bíznom kellene. Nem sikerül. Annyira félek tőle, mint kislány koromban a nyolcadikosoktól az általánosban. Minden a kezében van. A könnyeim, a boldogságom, a terveim. Apránként lefejthetek egy-egy üveggömböt, amelyben homályosan megcsillan a jövőm, de alapjában mégis féltékenyen őrzi tudását.

Cigánylányok ők, a Múlt, a Jelen és a Jövő. Cigányúton táncolnak jobbra, balra. Pörögnek, amíg bele nem szédülsz. Színek villannak fel a szemed előtt, hallod a bokájukra erősített csörgők hangját. Megsuhintja az arcod az éjfekete hajuk, és szinte harapni tudnád a nedves földdel keveredő gyógyfüvek illatát magad körül.

A Jövő a legcsintalanabb mind közül. Nagyon flörtölős és a válláról minduntalan lecsúszik a blúza. Körbejár, mint a fekete macskák, majd a csípőjét rázva suttogja a füledbe, hogy mindent tud. Add neki a lelked, merülj álomba, hagyd el a Jelent és megbabonázva kövesd, hogy kártyáit vetve megolvassa a jövődet. Gyilkos a Jövő, mert az álmod olyan mély lesz, hogy az álmaid soha nem válnak valóra. Türelmetlen leszel, majd lelkes, aztán visszaesel és örök álomra szenderülsz.

A Múlt félénk, szégyenlős. Túl sok mindent látott már. Kicsit teltebb alakú a többieknél, és anyai óvó szeretettel próbálna megfojtani. Okítana, lefogna, elvenné előled a levegőt. Annyira félt, hogy nem engedne ki a napvilágra. Sötétben tart, apróra vágja a vacsorádat és minden reggelre kimossa és összehajtja az alsóneműdet. A Múlt olyan mint a szirének, és édesbús énekével visszatart. Szénfekete a pupillája, szélesre tágulva hívogat, ölébe húz, simogatja a hajad.

A Jelen, a jelen. Micsoda bizonytalanság! Emberek, ki ismeri a Jelent? Hogyan is érthetnénk? A legjobb szerető. Micsoda szenvedély, micsoda érzések. Hatalmas fájdalmat okoz, összezavar, ő maga sem tudja mit akar. Örökké másokra néz, mintha azok tudnák merre kellene tartania. Sem jósolni nem tud, de bölcsessége sincs. Él, lélegzik, szeret, lépdel az ismeretlenbe. A Jelen a bátor, a legbátrabb felfedező. Valahol neki van a legnagyobb hite is. Ő hajtja a legszilajabb lovakat a szakadéknak, és alkudozik a piacon árulókkal. A hajába vöröses szálak vegyülnek, és piros topánt hord. Gondolhatod, hogy kiismerted minden porcikáját, annyi éjjelt töltöttél vele, de hatalmasat tévedsz. Mekkorát tévedsz...

Ó ti cigánylányok, miért játszotok velem? Mikor halkul el a zene, hogy értsem a suttogásotok? Mikor hagyjátok abba a táncot, hogy átkaroljalak titeket? Mikor vontok be a pletykálásba, hogy én is nevessek a vicceiteken? Ó ti lányok, cigánylányok, bárcsak ismerném a szíveteket. Bárcsak megbízhatnék bennetek...


Moira C. xox

A hidegkúti diófáskert, avagy mese a múltból.

A dédnagyapám kalandor volt. Németországból származott, vagy egy fél tucat nyelven beszélt folyékonyan, és még fiatalon a nyakába vette a világot. Űzte, hajtotta a vére, amíg idősebb korára meg nem állapodott Magyarországon, és feleségül nem vett egy nálánál sokkal fiatalabb lányt, akitől a nagymamám is született. A háború után a dédnagymamám egyedül maradt hat gyerekkel, akiket tisztességesen felnevelt a hidegkúti nagy házban. A nagymamám sokat mesél a testvéreiről, Cili nénjéről, aki világ életében a fiúk kedvence volt, és a hódításairól vált híressé, és Vali nővéréről, aki hősiesen tartotta magát a nővéri státuszhoz. De ott voltak a fiúk is, Emánuel, József és Karcsi. Csupa élettelteli, fürge kisgyerek, akik élelmesen próbálták átvészelni a második világháború árnyékát, a budai nagyházban.

Abban a házban születtem én is az öcsémmel, egy fél évszázaddal később. Az első emlékeimben csupán a hatalmas kert él, a négyzetes homokozóval és a narancssárga lavórral, amelyben sárcsatáztunk az öcsémmel. Néhány, akkor még óriásinak tűnő, virág is fel-fel rémlik, és az öreg diófa a kert végében. A diófától idén búcsúztunk el, mert kiszáradt, és veszélyessé vált volna, ha tovább őrzi a házat. Azonban a törzse még ott áll, a közepében kristályok vannak, a lábánál pedig egy öreg pad. Kislányként arról álmodoztam, hogy majd ott fogja megkérni a kezem a vőlegényem.

A ház előtt sudár nyárfák állnak, amelyek zúgnak, mint a tenger, ha fúj a szél, a kertben pedig pompás gyümölcsök nőnek az alma-, cseresznye-, meggy-, és barackfákon. Régebben kilopództam a sövény mellett nőtt egresbokorhoz, amíg a felnőttek a teraszon kávéztak, és marokszámra tömtem magamba az éretlen egrest, amíg a nagypapám rám nem pirított, hogy csikarni fog tőle a hasam. Soha nem érdekelt, és a mai napig is éretlenül szeretem az egrest, mert úgy sokkal savanyúbb és összerántja az ember nyelvét, ahogy eszi, de akkoriban megadóan visszakullogtam vele a teraszra.

Mindannyiunkat befolyásol a múltunk, az őseink, a vér, amely továbbcsordogál az ereinkben. A nyelvek szeretete, a szívósság, a természet szeretete, és a kalandor életérzés fel-felüti a fejét a dédnagyapám leszármazottaiban is. Én miatta is vagyok az, aki ma vagyok. Sokban változtam ugyan, sokat változott a világ is, de az öreg diófa törzse a mai napig is hűségesen vigyázza a hidegkúti házat. Ha arra jártok simogassátok meg a kérgét!

Moira C. xox

Mi ez az egész?

Projectek mindig voltak, vannak és lesznek. A hátrányuk az, hogy senki sem lát mögéjük,nem látja a munkát, a munkafázisokat. A végeredmény pedig mindig laza-könnyednek LÁTSZIK.
Melyek az ihletet adó impulzusok? Milyen misztikus tények állnak mindezek hátterében? Hogyan fogd a tollat, hogy ne csepegjen? Legfőképpen pedig: lehet-e úgy írni, hogy magad sem tudod hova fogsz kilyukadni?
Ajánlom tinilányoknak, akik percenként elkezdenek egy új regényt, hogy soha ne fejezzék be, fíling-hajhász csellengőknek, notórius grafománoknak, de legfőképpen Neked, aki végigkísérsz a "Project Egy" Odüsszeiáján!

Minden jog fenntartva!
Egyetlen kép vagy video sem a tulajdonom.

Írj nekem!
moiracali@gmail.com

Feliratkoznál?
Megosztás
Bejegyzések