Lassan csöpörög a víz a levelek csücskéről a száraz földre. Végigszánkázik a barázdákon, feltölti a repedéseket. Mindent betölt az elázott fű és föld illat. Leül a por, miközben az emberek sietősen hadonásznak az esernyőjükkel. Néhányan nem számítottak esőre és a táskájukat tartják a fejük fölé védelemül, amíg a villamos felé cikáznak a pocsolyák között. A pocsolyák megtelnek és túlcsordulnak és az utak porát elmosó víz hömpölyög az árkokban. A madarak riadtan kárognak a padlásokon, feketeségükkel elárasztják az eget a felhők is.

A folyó lassan bekúszik a pincékbe is. Eláztatja a házak alapköveit. A beton rései között feszengve próbál utat törni. Gumicsizmában merik a háziak a vizet, izgatottan pakolják a homokzsákokat...

Minden egy apró katasztrófával indul el.

Mindig szárnyakra vágytam, hogy otthontól függetlenül szállhassak a hegyek felett. A szívemet biztonságosan szelencébe rejtettem és a nyakamban hordoztam az utam során. Aztán leestem az égről, mert a nap megperzselte a tollaimat. Fátyoltáncban járt előttem a jövő, majd az égben maradt nélkülem. A szívemet a kezedbe adtam, a szárnyaimat tettem a helyére. Bizonytalanul pihegek az ujjaid között.

Biztonságot adtál nekem, amikor úgy éreztem nincs otthonom és sínbe tetted a szárnyaimat, hogy idővel visszatérhessek az égre. Örökkét súgtál a fülembe és megígérted, hogy minden percben magad mellett tartasz. Arra kértél, ha a végtelenre vágyok térjek majd vissza hozzád.


Most, amikor a káosz felett úszok, téged látlak. Az otthonomra gondolok, ahol a szívemet hagytam. Ha a szárnyaimat próbálgatom, a tollaimra te lehellsz igaz szelet.

A gátak kövébe vésted a nevem és az utolsó lélegzetedig visszatartod az áradást. A nyálkás cseppek hiába törnek utat a falakon, mert minden apró katasztrófával erősebbek leszünk. Minden homokzsákot pakoló ember sóhajában téged hallak. Minden lehullanó cseppben a te arcod csillan meg.

Amikor a károgó madarak elhomályosítanák az eget, mi ellátunk a csillagokig.

Moira C. xox