Fintorgós sors, avagy a lányok és a szerelem.

Úgy vélem ennyi kihagyás után már magyarázkodni is felesleges. Összegezhetném az elmúlt hónapokat, de nincsenek szavak arra, amit átélek mióta találkoztam azzal, akiről éveken át álmodoztam. Mintha minden elveszne annak a két tenyérnek a kusza vonalában amelyekkel egymást átfogjuk. Más-más arccal jelent meg az álmaimban, mással foglalkozott, más nyelvet beszélt. Aztán megjelent ez a tökéletlen tökéletes és minden apró részecske a helyére került.

Most nem is a fiú a lényeg, inkább az élet furcsa fintora, hogy mennyire nem olyan, mint képzeltem, mégis a legjobb akit csak tervezni lehet. Tehát levonhatjuk a nyilvánvaló igazságot, hogy nem én terveztem. (Hála a Gondviselésnek ezért.) Az elmúlt időszakból azonban mégis előállok néhány igazsággal, azok kedvéért, akik hozzám hasonlóan, könnyen szeretnek és hamar megsérülnek.

Lányok figyeljetek rám! Ne legyetek trendekbe és álomképekbe szerelmesek! Az a fiú, akit kinéztél mert a színpadon áll, vagy minden lány róla pletykál, egyáltalán nem biztos, hogy hozzád való. Akkor sem, ha az egész környezeted már titokban összeboronált. A sors szeret fintorogni. Csalafintán hoz olyan fordulatokat és emeletnyi zuhanásokat, hogy csak kapkodod a fejed. Minnél jobban ragaszkodsz az álomképeidhez, annál jobban megütöd magad. Tapasztalatból beszélek. Azonban hozzáteszem azt is, hogy az élet szeret gyógyítani is, és a gyógyírt nem mindig egy másik fiú karjai között jó keresni. Én kerestem gyógyulást fiúnál és csak még ütődöttebb lettem, mert azt a szeretetet, ami gyógyítani képes, ember nem adhatja meg neked. Ezt jobb észben tartani!


Lányok ne hordjátok olyan magasan az orrotokat! Az a három alfa-hím, aki után mindannyian ácsingóztok, csak egy-egy lányt fog kiválasztani (jó esetben).  Mi lesz a többi összetört szívű fruskával? Ajánlom a hidegzuhanyt lányok, tessék észhez térni! Nincsen tökéletes fiú. Akit tökéletesnek tartotok, az a legdefektesebb mindközül.  Ha hetvenéves korotokban is a Szuper Papira vártok, akkor így tovább. Ha boldogságot és értelmes célokat kerestek akkor keressétek meg azt a tökéletlen (néha bájosan töketlen) fiút és nyissátok ki a szemeteket (és szíveteket)! Kincset fogtok találni. Csiszolatlan gyémántot, aki titeket is finomra csiszol majd. Nem a státusz számít, sem a lenyűgöző önéletrajzok, amivel elvakítanak a legények.  Ha sokáig osztogattok és szorozgattok, ráébredtek majd, hogy sokkal fontosabb a szív, a megértés, a türelem, az önzetlen szeretet és legfőképpen az a néhány apróság, ami csak idővel kerül elő. Lányok én kiraktam volna a toronyból megmentő herceget, ha nem változtatok az orrom állapotán.

Lányok, engedjétek azt a legényt hibázni! Hibátlanul élni csak a robotok tudnak. Robot-fiú pedig mégis kinek kell? Egy robottal nem lehet összebújni és filmet nézni, sem kézenfogva sétálni az őszi falevelek között. Egy robotnak nem szipoghatsz, hogy rossz napod volt, mert berozsdásodik. Tehát, kérlek, ne a robot-tökéletest keressétek, hanem tanuljátok meg elnézni a hibákat. Belegondoltatok már, hogy mennyire félelmetes lehet egy ilyen szép lányt becserkészni? Mennyire stresszes a gondolata is a visszautasításnak? Mennyi pofont kap egy fiú, mielőtt végre rádtalál? Mi van akkor, ha kényszeresen béna poénokat mond? És, ha elszúrja az első három randit? És, ha azzal indít, hogy számítógépes játékozik minden csütörtökön? És, hogyha nem tetszenek a pólói és a cipője? Ostobaság lenne kirakni az életed szerelmét ilyen ostobaságok miatt. Gondolkozzatok kicsit, ti elárvult királylányok a porosodó tornyotokban!

Lányok én szerelmes vagyok a legtökéletlenebb-letökéletesebb fiúba. Egy egész életet látok magam előtt, amiben ő áll mellettem. És tudjátok, hogy miért? Mert ő tökéletesnek látott, amikor én egy mosószivacs szintjén éreztem magam, mert csokit csempész a táskámba, mielőtt hazamenne, mert bemutatott a nagymamájának, mert az utolsó erejével azon van, hogy jót tegyen velem, mert tud bocsánatot kérni, mert észreveszi, ha elkönnyesedik a szemem, mert mer gyenge lenni,  és persze mert elképesztően szexi a szakálla.

Ez az összegzésem az elmúlt hónapokról. Talán páran örültök, hogy inkább eltűntem, mégis remélem, hogy néhányan elgondolkoztok a leírtakon...

Moira C. xox

Apró katasztrófa.

Lassan csöpörög a víz a levelek csücskéről a száraz földre. Végigszánkázik a barázdákon, feltölti a repedéseket. Mindent betölt az elázott fű és föld illat. Leül a por, miközben az emberek sietősen hadonásznak az esernyőjükkel. Néhányan nem számítottak esőre és a táskájukat tartják a fejük fölé védelemül, amíg a villamos felé cikáznak a pocsolyák között. A pocsolyák megtelnek és túlcsordulnak és az utak porát elmosó víz hömpölyög az árkokban. A madarak riadtan kárognak a padlásokon, feketeségükkel elárasztják az eget a felhők is.

A folyó lassan bekúszik a pincékbe is. Eláztatja a házak alapköveit. A beton rései között feszengve próbál utat törni. Gumicsizmában merik a háziak a vizet, izgatottan pakolják a homokzsákokat...

Minden egy apró katasztrófával indul el.

Mindig szárnyakra vágytam, hogy otthontól függetlenül szállhassak a hegyek felett. A szívemet biztonságosan szelencébe rejtettem és a nyakamban hordoztam az utam során. Aztán leestem az égről, mert a nap megperzselte a tollaimat. Fátyoltáncban járt előttem a jövő, majd az égben maradt nélkülem. A szívemet a kezedbe adtam, a szárnyaimat tettem a helyére. Bizonytalanul pihegek az ujjaid között.

Biztonságot adtál nekem, amikor úgy éreztem nincs otthonom és sínbe tetted a szárnyaimat, hogy idővel visszatérhessek az égre. Örökkét súgtál a fülembe és megígérted, hogy minden percben magad mellett tartasz. Arra kértél, ha a végtelenre vágyok térjek majd vissza hozzád.


Most, amikor a káosz felett úszok, téged látlak. Az otthonomra gondolok, ahol a szívemet hagytam. Ha a szárnyaimat próbálgatom, a tollaimra te lehellsz igaz szelet.

A gátak kövébe vésted a nevem és az utolsó lélegzetedig visszatartod az áradást. A nyálkás cseppek hiába törnek utat a falakon, mert minden apró katasztrófával erősebbek leszünk. Minden homokzsákot pakoló ember sóhajában téged hallak. Minden lehullanó cseppben a te arcod csillan meg.

Amikor a károgó madarak elhomályosítanák az eget, mi ellátunk a csillagokig.

Moira C. xox

Nyílt levél az olvasókhoz.

Hetek óta halogatom, hogy leüljek a billentyűzet elé, ugyanis időközben olyan sokan kerestetek meg a véleményetekkel, kritikátokkal, kérdésetekkel, tapasztalatokkal és panaszokkal, hogy nehezemre esett kibogozni, hogy akkor kinek válaszoljak először. Őszintén szólva megdöbbentett az is, hogy milyen népszerűségnek örvend a "Magas-fenntartású lányokról" írt bejegyzésem, amely körbe-körbe kering az éterben. Nem is az olvasottsága volt olyan meglepő, mint az a tömérdek olvasói levél, amelyet válaszul elküldtetek nekem. Mindegyiket nagy becsben tartom, az anyázósakat pedig bekereteztetem és kirakom a falamra.

Ha elemző alkat lennék, megvizsgálnám ezt a szociális keresztmetszetet, amelyet a leveleitekből kaptam. Azonban mindenki nagy szerencséjére nem vagyok elemző alkat. Író vagyok. Vagy leszek. Elemzés helyett tehát megihlettetek fiúk, akik a lányokra panaszkodtok, és lányok, akik a fiúkra. Az évezredes körforgásnak vége nincsen és a nő meg a férfi teljesen soha nem érti egymást. Megihlettetek, mert az érem két oldalán tömérdek élettörténet sorakozik fel. Idősebb családanyáké, akik a házimunkáról beszélnek, férfiaké, akik úgy vélik már nem élnek tisztességes lányok ebben az országban. Pénzéhesekről meséltek, válásról, édesapákról, akik leléptek egy ifjabb szőkével. Szerettem olvasni a panaszaitokat, mert megszólaltatok, életet lehelltetek egy történet vázába. Ez a történet ti magatok vagytok.


Én nem tartom magam párkapcsolati szakértőnek. Nem tervezek könyvet írni a szerelmi hálókról és okoskodó okfejtésekről, hogy utána a magánéletemben megszegjem minden kimondott szavamat. Nem értem, hogy a fiúk mit miért csinálnak. Sajnos azt sem tudom, miért nem hív fel. Azt sem, hogy miért választott mást. Nem vagyok feminista sem, bár sokan rámsütötték már ezt a cseppet sem kreatív kalitkát.

Egyszerűen torkig vagyok a sok értéktelen és hazug szemléletmóddal és véleménnyel, ami elárasztja a generációnkat. Elegem van az észosztók hadából, akik a saját nyomorukat elfedőleg másoknak papolnak a helyes párkapcsolatokról. Elkeserítőnek tartom, hogy egyre kevesebb ember veszi a fáradtságot, hogy értékeket keressen a pillanatnyiság helyett. De legfőképpen, hogy egyre kevesebben tartják önmagukat pótolhatatlanul értékesnek! A nők gyengék és számítóak, a férfiak ostobák és tiszteletlenek. A világban uralkodó szemlélet eltért a tisztességtől, az utánunk jövőknek talán a nagyszüleink mutathatnak még némi példát.

Egymásra mutogattok. A nők a férfiakra, a férfiak a nőkre. Az idősebbek a fiatalabbakra, a fiatalabbak kinevetik az idősebbeket. A gerendából a szemetekben azonban pénzt nem csináltok, sem boldog életet. A világ nem változott annyit, mint ahogyan mondjátok! A gyémánt most is értékes, a házasság rendkívüli, a gyerek érték, de nem azért mert demagóg propagandával tömik a fejeteket. Régimódinak lenni pedig nem bohócmutatvány, hanem kifizetődő kihívás.

Ha engem akartok olvasni, akkor hűségről fogok beszélni. Régen elfeledett kincseket fogunk leporolni. Együtt változunk majd, együtt növünk fel. Tisztességről fogok írni, arról, hogy miért vagy Te is egy nagyszerű ember. Talán házasságok menekülnek majd meg, talán ráébredtek végre, mit jelent önzetlennek lenni. Talán rábólintotok majd a párkapcsolatok évezredes törvényeire és nem gyaluljátok végig egymást egy baseball ütővel...

A mihamarabbi viszontlátásig.

Moira C. xox


Otromba szerelmi vallomás.

Szánalmas vagyok a szavakkal, amikor nagyon próbálkozok. Szerencsétlenül parádézok a szótagok, dallamok, ritmusok és hangzatok tengerében. Szerenádot adnék, vagy sztepptáncolnék, ha nem lennék ennyire reménytelen. De ha ez a reménytelenség elmondja neked, ha csak cseppet is kifejezi, hogy mennyire szeretlek, akkor talán megéri azt a néhány pillanatnyi otrombaságot.

Te vagy a világ teteje, a cseresznye a tortámon. Te vagy az extra gombóc fagyi, a téli napsütés. Te vagy a legszebb melódia és a Karib-tenger, a Miki egér. Te vagy Mona Lisa mosolya, a toszkánai szénabálák. Te vagy az összes cirill betű, te vagy az eper és a kagylónyaklánc. Levendula egy selyemzsákban. Te vagy a Hold, te vagy a legszebb rózsaszín körömlakkom. Te vagy Zeusz villámja, a világ szélén lógázó lábak. Te vagy a hinta, a legújabb One Direction sláger. Te vagy az ukulele, a virág a hajamban, az uborka és salátaöntet. Angyal vagy, Johnny Depp szakálla, a versenyautók kereke, a tükörben visszatükröződő fény.

Te vagy a világ teteje, nyári melegben lecsapó vihar. Forgószél, árvíz, hóesés. Te vagy a hintaágy, a sírós-nevetős filmek, a kockás ingek és a tengerparti nevetések. Te vagy a mesék hőse, Ali Baba turbánja, egy Hawaii tánclépés. Te vagy a só nélküli angol konyha, a bowling golyó, a borzongatóan finom paplan éjszaka. Te vagy a velencei gondola, a buborékfújó. Te vagy Anna Pavlova jobb lába, egy rózsa, egy felröppenő filozófia. Gondolat vagy, álomkép, robbanás, feltaláló. Te vagy a Nemzeti Múzeum, a csilingelő kettes villamos, a sötétben elsuttogott vallomások, a kávéhab. Te vagy a kéz, ami erősen megszorít, a könnyek, amelyeket elsírtam. Te vagy a gyöngysor, a garnélás paella, egy favicc, amit senki sem ért.

Te vagy a világ teteje, ha én az alja lehetek...

-Cole Porter után szabadon.-


Moira C. xox

Nagyon gyanús vagy nekem!

Nagyon gyanús vagy nekem! Honnan tanultál meg ilyen jól lőni? Honnan ez a szózápor? Hol vádolsz, majd elítélsz, hol bűntelennek látsz, tökéletesen fehérnek, mint a hó. Gyanúba keverted magad! Honnan ez a célzóképesség? Eltaláltad a szívemet, horgot akasztottál bele! Hallod, ahogyan a nevünket skandálják odakint? Tüzet fújnak, szédülten táncolnak mindannyian. Mi ez az őrület? Rád gyanakszom! Elcsavartad a fejem és fejenáll a világ! Szédülten nevetek és sehogyansem tudok a tárgyakra fókuszálni. Te voltál, aki olyan gyorsan vezetett tegnap éjjel? A babonás kopogásod visszhangzik a fejemben, ha emlékezni próbálok. Szétesve meglegyintelek: "Ne utánozd a megkergült harkályokat! Olyan, mintha vasharangot kongatnál a fejemben!"

Nagyon gyanús vagy nekem, de ha bíróságon állnánk felmentenélek! Olyan jól játszol, hogy bármikor kiállnék melletted. Elcsavartad a fejem és köddé mosódik a világ. Minden közhelyben értelmet találok. A követőd lennék, ha prófétának hívnád magad. Önpusztító szektát alkotunk mi ketten. Te voltál, aki olyan gyorsan vezetett tegnap éjjel? Bevillannak a képek, ahogyan emlékezni próbálok. Ne verd már azt a zongorát, mert szétrobbanok! Belém költöztél a dalaiddal, azzal a bús élettörténeteddel. A kérdéseimre soha nem válaszoltál, így nem tanúskodom ellened. Gyanakodok rád! Micsoda művészet, ahogyan a szavakkal bánsz! Bármit elhiszek neked, nem számít a múltad. Ha új életről hadoválsz, az új életben hiszek. Ha nosztalgiáznál, a múltba vágyom én is. Te is hallod, hogy ordibál kint az a hatalmas tömeg? Téged akarnak. Annyira szédülök, segíts!

Nagyon gyanús vagy nekem, ahogyan remeg a cigaretta a szádban. Csak én érzem, hogy kifolyik a kezünk közül az élet? Mikor volt időd ennyit gyakorolni, hogy tizedmásodpercek alatt eltaláltad a szívemet? Kié az a többi szív az ágyad alatti dobozban? Pixelesen látok...Ne nagyítsd tovább az életet, mert kiesünk belőle! Nem látod, hogy kicsúszunk a lyukakon, mint valami szűrőn? Kiszűrnek minket, pedig én csak azt tettem, amit kértél tőlem. Te voltál, aki olyan gyorsan vezetett tegnap éjjel? Elütötted a Jövőt az egyik sötét kanyarban, aztán meghúztad az üveget. Gyanús vagy, azért táncol a ház előtti tömeg. Gyanúba keverted magad, mert szerencsejátékot játszottál a szívemmel. Most eszméltem rá, hogy a szívemet tetted meg tétnek...

Gyanúsnak lát a bíró. Elítéltek. A súlyos papírtömegeken pecsét van, én pedig melletted ülve rázkódom. Még nem döntöttem el, hogy nevetek-e, vagy zokogok. Együtt ítéltek el minket. Elütötted a Jövőnket tegnap éjjel. Ha az új életről szónokoltál, hittem neked. A közhelyek értelemnek tűntek. Ha a sötétre vágytál, a pokol legmélyére is követtelek. Ha vádoltál, igaznak véltem a szavaidat.  Annyira jól bánsz a szavakkal, de ezt a bírót soha nem győzöd meg. Már nem szédülök, csak bambán meredek magam elé. A dalaid elszálltak, az őrült száguldásnak vége. Ne kopogj már azon az asztalon, mit ér a sok babonád? Lepecsételték az életünket...

Én nem börtönre születtem. Nem gyilkosság folyik a véremben. Nem halálra terveztek, mégis itt állok elítélve. Kétségbeesésemben védőügyvédért kiáltottam, amikor belépett az ajtón. Látod azt a férfit, aki a bíróval beszélget és módszeresen eltépi a vádiratot...?

Moira C. xox

Anyeginhez: Stílusgyakorlat.

Egy ideje már, hogy Puskin, Anyegin című verses regényét tanulmányozzuk az egyetemen, ami meghozta a kedvem egy kis stílusgyakorlathoz. Gyengébb változat, de valahogy nem volt kedvem a prózához. Puskinhoz rímek dukálnak, még akkor is, ha kissé sánták itt és ott. Tessék olvasni, és kritizálni, ha úgy tetszik!


Elsuhannak melletted az árnyak.

Édesgetve feléd néznek,

Édes-bús táncot járnak.

Egyetlen megváltó pillantást remélnek.

De megáll az idő, a fehér alakokat nem látod.

Unod mindet, az inasod várod.

 

Ásító az éjszaka, hiába a fényár.

A zene üres, a lábacskák bénák.

Ostoba fecsegés untat,

A férfiakkal gazdaságról beszélsz,

Néha egy kalandos útról mesélsz.

A szemed mélyén izzó szikra szunnyad.

 

Anyegin, hogy szerettelek! Félek még ma is,

Megvallani az őrületet,

Amely elborít a gondolattól is,

Hogy lábad átlépte küszöbömet.

Fekete voltál, regényes,

Megfáradt és néha túlzottan igényes.

 

Vadcsikó lelkem szomjasan várta jöttöd,

Az orosz puszta hirtelen embertestet öltött.

Beléd költözött a fagyos hideg.

Átkozom acélos szemeidet!

Vagy talán csodálom őket,

Magam sem tudom, hogy szánjalak,

Vagy meghajoljak előtted.

 

Édes Anyegin, elhittem, hogy felettem állhatsz.

Megvethetsz, bírálhatsz.

Rejtély ködébe burkolózva,

Eltakartad kiégett lényed,

Unottan ásítozva,

Elhitetted, hogy több vagy, mint puszta kéreg.

 

Hinni akartam neked, Jevgenyij.

Csodálatos elmének láttalak.

Királyfinak, hősnek, varázslónak,

Férfinak, ki nem látja értelmét a sok szónak.

Igen, férfinak álmodtalak.

Álom volt csupán, elillanó árnyalak.

 

Kegyetlen Anyegin, remegve kérlek.

Könnyeidet ne pazarold többé rám,

Sorsunkat másképpen írta a végzet,

Távoli asszony lettem, előkelő madam.

Intsünk búcsút, fojtsuk hamis nevetésbe,

A félénk pillantásokat, öljük bele a feledésbe.

 

Moira C. xox

Csak a macsó szépfiúktól mentsen meg az ég!

Tegnap volt szerencsém megnézni a Három méterrel a felhők felett c. spanyol tinidrámát. Motoros banda, szuperhelyes fiú, jókislány, első tiniszerelem és a romantikán (már ha ezt egyáltalán lehet romantikának hívni) túl a kegyetlen valóság. Lányok, legyetek észnél! Szép szép a rosszfiú szerep. Vonzó a macsó férfiasság, főleg a sok puhány kisfiú között, akik huszonsok éves korukra is az anyukájukkal laknak, de egy dolog a kémia két ember között, és egy másik a józan ész. Íme néhány intő jel, amire nem árt figyelni, és ha feltűnik azonnal meghátrálni, bármilyen bicepsze, villogó szeme vagy autója van annak a fiúnak.


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ne téveszd össze a férfiasságot az agresszív macsósággal!

Az igazi férfi megvéd, biztonságban tart, gondoskodik rólad. A macsó uralkodik rajtad, megfoszt a szabadságodtól, agresszív és inkább ösztönlény, mint gondolkodó ember. Nem állatok vagyunk, kaptunk agyat is. Akinek gondjai vannak az agresszió kezelésével, az előbb utóbb ellened fog fordulni. Először leüti a srácokat, akik rádnéznek, aztán neked lesz pár szép monoklid. Hány lány hitte azt, hogy majd ő lesz a kivétel? Hány lányt és asszonyt bántalmaz az a macsó férj vagy barát?

Egy igazi férfi képes uralkodni önmagán. A konfliktus kezelés nem bokszmeccsbe fullad, se nem ajtócsapkodásba. Nyilván vannak szenvedélyes emberek. De a szenvedély, amit nem tartunk kordában, csak ellenünk fordul és tönkretesz.

Oké, hogy jól csókol, de beszélgetni tudsz vele?

Nem vitatom, hogy fontos a kémia két ember között. De a kémia elmúlik, vagy néha nincs is. Akkor mi marad? Egy üres agyú fiú egy üres agyú lánnyal, akik soha két értelmes szót még nem váltottak egymással, mert túl elfoglaltak, hogy a nyelvüket ledugják a másik torkán.

Vannak közös témák, elfoglaltságok, érdeklődési területek? Érdekli azt a fiút, hogy te mit szeretsz csinálni? Esetleg olvasott már könyvet életében, vagy megnézett egy értelmesebb filmet? Tisztában vagyok vele, hogy nem minden lány vágyik valami kiművelt polihisztorra, de egy érdektelen szépfiúnál nincsen rosszabb.


Amikor egy fiú közéd és a családod közé áll.

Szokták mondogatni, hogy nézd meg, hogyan bánik egy fiú az anyjával vagy lánytestvéreivel, mert rád is az a sors vár. Van benne igazság. De én azt mondom, hogy légy résen, ha a fiú közéd és a családod közé akar állni. Ha lázít, ha a szüleid ellen fordít, ha tiszteletlen az apáddal és meg sem kísérel közös nevezőre jutni velük. Persze vannak szülők, akik igazságtalanok és rosszul látják a helyzetet, de akkor is ők a szüleid, akik felneveltek. Esélyt kell nekik adni, próbálkozni, mert a család az a család. Bárki jön vagy megy az életedben, ők a véred maradnak.

Minek tanuljak, ha már szerelem van a köbön?

Néha a falat kaparnám, amikor hallom, hogy lányok azért hanyagolják a tanulást mert szerelmesek. Lógnak a suliból, nem mennek egyetemre, nem tanulnak tovább, mert megjelent a Don Juan az életükben. Később pedig keservesen megbánják, mert a szerelem önmagában nem életcél. Szükséges a boldogsághoz és örömmet hoz, de nem elégít meg. Minden ember céllal született a földre, amit be kell, hogy teljesítsen ahhoz, hogy boldog legyen. Ez a cél pedig nem a tizenéves hűdenagy szerelem, abban biztos vagyok...

Nekem jó, engem kielégít, én kapok tőle, engem boldoggá tesz, én, én, én, én...

Úgy kezdeni valakivel, hogy "ebben mi van nekem, én mit nyerek vele?" eleve szomorú. A kapcsolatok, legyen az barátság, család vagy szerelem az önfeláldozásról és adásról szólnak. És azért működnek, mert amiről én lemondok azért valami sokkal értékesebbet kapok vissza. De az a gondolkodásmód, hogy "én nekem minden jó legyen" nem jobb a vérszívós vámpírkodásnál. Az ma úgyis divatos, nem? Kiszívom az értékeket a másikból, hogy engem építsen, én jól érezzem magam aztán ha kifogyott, kiégett, vagy elfáradt, kidobom és lecserélem. Isten ments, hogy a boldogságomban valami másik ember boldogtalansága vagy problémái gátoljanak! Lányok, legyetek észnél!


A szenvedő szépfiú kép, avagy majd én meggyógyítom a lelkét...

A legrosszabb úgy kezdeni egy kapcsolatot, hogy majd én megváltoztatom a másikat. Értem feladja majd a dohányzást, drogozást, ivást, lenyugszik, hirtelen munkát keres majd, abbahagyja a csajozást és átvált macsóból joviális aktakukaccá.

Azt gondolod, hogy ha teljesen törött az élete, éppen egy másik kapcsolat, vagy családi gondok miatt szenved, akkor én leszek a megmentő angyala. Sok lányból előjön az anyai vagy ápolónői szerep, ha egy szenvedő szépfiút látnak. Az intő jeleket pedig letudják azzal a felkiáltással, hogy rossz a családi háttere, rossz társaságban van, DE majd értem és általam új életre talál. Kamu!

Agresszív? Az marad, maximum később jön elő, amikor már a gyerekeidet félted tőle. Nem dolgozik? Te akarod majd eltartani? Soha két értelmes szót nem beszéltél még vele? Nem is fogsz. Hihetetlen szexi? Mit ér majd, amikor megöregedsz és lecserél egy újabb gyártmányra?

Az igazi férfi dolgozik, áldozatokat hoz, öregségedre melletted áll, vannak céljai az életben és képes az együttműködésre. A szépfiú, éretlen macsóktól pedig mentsen meg az ég!

Moira C. xox

Becsíptem a nagyszüleimmel.

Két üveg bort hozott ki a pincér, és két üres üveggel távozott. Lehet, hogy dekadens, de soha nem felejtem el a pillanatot, amikor életemben először becsíptem a nagyszüleimmel. Ezzel a csodálatos párral, akik leéltek egy tiszteletreméltó életet, akiket ismernek és köszöntenek a környéken élők, akik hatvan éve hűséges és példamutató házasságban élnek, jóban és rosszban, akiket személyesen szolgál ki a helyi vendéglő tulajdonosa, mert már a szüleik is oda jártak vasárnaponként. Becsíptem velük a szekszárdi vöröstől és közben magamba szívtam az összes életbölcsességüket, amelyek eddig és ezután is vezetni fognak az életben.

Úgy látszik, ahogyan betöltöttem a huszonegyedik évem, hirtelen mindenki úgy gondolja, hogy itt lenne az ideje annak a fiúnak az életemben. Talán csak megijedtek a terveimtől, a nagy szavaimtól és a makacsságomtól, hogy képes vagyok és meg is csinálom, amiről beszélek. Azt remélik egy karakán fiú kicsit betöri ezt a vad csikó lányukat.

A nagypapám szerint a fiú legyen férfias és küzdjön értem. Szerinte talán senki sem elég jó a szépséges unokájának. A nagymamám szeretettel néz rá és hozzáteszi, hogy azért szeresse a virágokat is. Arra tanítanak, hogyan szeressem majd ezt a fiút, hogyan hozzak áldozatokat érte és hogyan készüljek fel az áldásra és a rosszabb időszakokra is. Aztán a nagyim kuncogva elkezdi mesélni, hogy a gyerekszerelemből, hogyan találta meg élete párját. Ő Júlia korban, 15 évesen szeretett bele a 18 éves fess, szőke nagyapámba. Azóta sem nézett senki másra.


Hazafelé eleredt az eső és sétáltam egy buszmegállónyit. Gondolkoztam. Arra gondoltam, miért nem tanítanak meg arra, hogy hogyan ne szeress? Hogyan felejts. Hogyan lépj tovább. Szeretni és küzdeni, erről beszélnek. De mi van akkor, ha szeretnél, de nincs itt az ideje? Vagy küzdenél, de tudod, értelmetlen. Mi van akkor, ha a józan eszeddel tudod, hogy ha csendben maradsz, bár fáj, de megmarad valami. És ha megszólalsz elveszíted a morzsákat is. Miért nem beszélnek arról, hogy hogyan ne szeress úgy, hogy az felemészt? Hogyan ne pazarolj törődést arra, aki nem érdemli meg? Lehet ez napok, hetek vagy évek kérdése. Érdemes-e olyasmiért szenvedni, amit talán életbölcsességgel kúrálni lehetne? Vagy igazak a világhírű regények történetei és mindig léteznek majd boldogtalan szerelmesek, akikről tudod kivel kellene lenniük, de soha nem jön össze nekik.

Azt mondjátok: Nem szeretném szeretni, mégis szeretem. Nem szeretnék sírni miatta, mégis sírok. Nem szeretném, hogy fontosabb legyen még önmagamnál is, de fontosabb. Annyira szeretem, hogyha mással boldogabb én is boldog vagyok. Annyira szeretem, hogy nem tudok nélküle álmodni, tervezni, lélegezni. Ha távol van tőlem, ha nem látom talán soha többet, vagy ha az élet külön utakra sodor, akkor is mosolygok majd rá, ha találkozunk.

Melodramatikusan hangzik, de nem csak a regényekben létezik az ilyesmi. Erre senki nem készíthet fel. Ezt senki sem kívánja neked. Aki átélte az hallgat róla. Aki csak olvasott róla, azt jobban érdeklik a tündérmesék. Miért nem erről tanítanak a nagyszülők? Miért nem verik a fejedbe a megoldást? A felejtést? Az elengedést? Talán soha senki sem nem fedezte még fel a gyógyírt erre a mindent elsöprő, pusztító érzésre, amelyet szégyenlünk, amiről hallgatunk. Aztán később, fátyolos szemmel megemlékezünk róla az unokáink körében. "Ó a gyerekkori szerelem!"- legyintünk majd, és nagyon kortyolunk a kávénkból...


Moira C. xox

Soha ki nem mondott Hamupipőke.

Nagyot csattant a felmosó a padlón és szürkés hab-buborékok húztak csíkot a felmosórongy után. A szappanos gőz fojtogatóan kunkorodott felfelé a hideg konyhában. Az óra elütötte már a tizenegyet és a sok üvegpohár csendesen csilingelve álomra szenderült. Körbenéztem a konyhában, ahol hétvégente dolgozom. Elképzeltem a jellemző filmes jelentetet, ahogy a felmosónyéllel keringőzök a recsegő rádióból szóló szerelmes dalokra.

Elkapott a Valentin napi nyálas láz. A felmosóra támaszkodva megálmodtam, hogy Hamupipőkeként kilépek a konyha lengőajtaján, ahol vár a hercegem. Kedvesen mosolygós fiú a bárpultnak támaszkodva. Persze a valóságban csak a taxim várt a ház előtt, egy kedves arab sráccal, akinek fogalma sem volt hova megyünk. Ijedtében elengedte a fél viteldíjat. Aranyos, de nem szeretnék a főnöke lenni.

Bevallom, nagyon szeretnék egy igazi randira elmenni. Nem olyan "lógjunk-együtt-farmerban-pulcsiban-papírpoharas-kávéval", hanem csinosba-öltözős-ez-a-lány-velem-van " randira. Szeretném, hogy a filmek néha valóra váljanak. Sajnos a filmek nem válnak valóra, mert az csak forgatókönyv, színészek és egy rendező agyszüleménye. A valóságban egyetlen normális fiúnak sem jut eszébe randira hívni. A bénák azonban mindig elképesztő magabiztosággal savanyítják az életem.

Tudjátok, szívesen lennék egy estére "csak úgy" szép, hogy akivel vagyok büszke lehessen rám. És szeretnék zavarban lenni és össze-vissza beszélni minden butaságot. Semmiképpen sem szeretnék virágokat vagy plüssmacit, ellenben nem bánnék egy elkerekedő szemet, hogy "hűha". Azt is szeretném, hogy valaki udvariasan kinyissa előttem az ajtót és felsegítse rám a kabátot. És az este végén szeretném hangosan nevetve közölni, hogy nagyon jól éreztem magam. Utána kicsit féloldalasan a fiúra néznék és belépnék a kertkapun.

Hogy miért írom ezt le? Miért ne? Hányszor álltatok már a buszmegállóban ezen gondolkozva? Hányszor szerettetek volna valakit az iskola kapuban rátok várakozni? Ugye milyen jó lett volna azt a kék ruhát randizni vinni? Vagy azt a fránya (és csak a virágárusok által, üzleti okokból kitalált) Valentin napot megünnepelni? Szépnek lenni, kedvesnek, félszegen viccesnek. Soha ki nem mondott Hamupipőkének...

Moira C. xox

Miért nem engem szeretsz?

Álmodtam. Egy napsütötte domboldalon álltam. Jobboldalt éppen nyugvóra tért a nap, baloldalt pedig közeledett az éjszaka. Mögöttem egy hatalmas fa állt, a fa alatt pedig két emberi alak körvonalát vettem ki. Egy 18. századbeli ruhába öltözött lányt és egy cilinderes fiatalembert. Veszekedtek. A lány püfölni kezdte a fát és sírva elrohant az éjszakába. A fiú vállat vont és elindult a napfény felé.

Amikor eltűntek újra megjelent két árnyalak. Most modern ruhában. Közelebb lopakodtam, hogy meghalljam miért veszekednek. A lány hisztériázott. "A barátnőim is azt mondták, hogy nem is választhatnál mást!" - kiabálta. "Miért nem engem szeretsz? Mi a baj velem? Szép vagyok, okos, tehetséges, jó a humorérzékem és mégsem szeretsz!" - vádolta a fiút. Az meg állt és döbbenten nézett. "Mi a fene baja van ennek a csajnak? Hónapok óta jól eldumálunk, mondtam is a haveroknak, hogy végre találtam egy jófej lányt, erre megőrül és szerelemről kezd beszélni." - gondolta és hátrébb lépett.

"Hülyítesz!" - mondta ki a lány a kulcsszót. Megremegett az éjszaka, a nap pedig lebukott a hegyek mögött. A fiú kétségbeesetten nézett körbe. "Segítséééég!" Az éjszakából csinos lányok tömött sorai léptek elő. Mindegyik divatos volt, okos és valaha nagyon kedvesen mosolyogó. Most azonban őrjöngve szét akarták tépni a fiút. "Miért nem engem szeretsz? Miért nem vagyok elég jó neked? Miért beszélsz egyáltalán hozzám, ha nem akarsz tőlem semmit? Miért nem értetted, hogy amikor a barátságról fecserésztem veled, valójában már az esküvői ruhámról álmodoztam?" - skandálták eszeveszetten.

A fiú ledöbbenve konstatálta, hogy ott vannak a lány barátnői, az anyja, az összes ismerőse, sőt még a saját családja is! "Miért nem szereted? Olyan könnyű lenne szeretned! Minden megvan benne, ami kell. Jó család, pénz, tehetség, tud főzni és remek alakja van. Miért nem látsz tovább a szemednél?!" - állták körbe egy képzeletbeli ritmusra mozogva.

Újra a domboldalon álltam és a 18. századbeli ruhás alakokat láttam a fa alatt. A lány dühös volt, a fiú pedig utánarohant, a karjaiba kapta és szenvedélyesen megcsókolta. Zúgtak az esküvői harangok és az előbb örjöngő tömeg éljenezve állta körül a fiatal párt. Jobboldalt éppen nyugovóra tért a nap, baloldalt közeledett az éjszaka. Én pedig megírtam magamban a kis monológomat:

Nem filmekben éltek lányok! Nem hordtok fűzőt, sem selyemszalagot a derekatokon! Nem fog soha utánatok rohanni! Nem fog a karjaiba kapni és hiába hisztériáztok, alázzátok meg magatokat, nem fognak zúgni a harangok. Egyre több lányt látok, aki kétségbeesetten ki akarja kényszeríteni a fiúkból, hogy szeressék őt. Azt hiszik, hogy egy fiú szerelme igazolhatja, hogy értékesek. De jön az éjszaka, a nap nyugovóra tér és ott fognak állni a fa alatt a sötétben. Megbánják, hogy valaha toporzékolni kezdtek és évekig bőgnek majd anélkül, hogy a fiú visszatérne. Nincsen veletek az égvilágon semmi baj. (Maximum a türelmetlen hisztéria...) Szépek vagytok, okosak, jó a humorotok és lesz egy fiú, akiből nem kell kikényszerítenetek azt a bizonyos vallomást. Türelem lányok, türelem!

Moira C. xox

Kihúztam a csókjelenetet.

Mostanában éjjel-nappal írok. Folyamatosan kopogok a billentyűzeten. Kihúzok egy fejezetet, hozzáírok egy hasonlatot, aztán másnap újraolvasom, és legszívesebben a falhoz vágnám az egészet. A harmadik napra ismét tetszik, a negyedik napon pedig inkább a közben eszembe jutó ötletfoszlányok mentén indulnék el egy új történettel. De nem lehet! Ez a történet megérett, és arra vár, hogy kiszabaduljon a szabadba, hogy belélegezze a nyári napsugarat és kiabálva vízzel fröcskölje az olvasókat. Fickándozva sugdossa a fülembe, hogy mit akar tőlem, és én kézfeltartva engedelmeskedem; megérdemli a szabadságát.

Kihúztam a csókjelenetet! Hivatalosan is elegem van a nyálas összeborulásokból a filmekben, könyvekben, dalokban, versekben és fényképeken! A csókból közhelyet alkotott az amerikai álomgyár, a szerelem pedig lassan ugyanolyan kötelező kellék lesz, mint az iPhone vagy a Converse cipő. A régi művészek lapjain még ott volt a finom feszültség, a parányi szikra, amikor két ember egymásra talált. A maiak futószalagon gyártják a csókok különféle formáit, méreteit, ízeit. Műanyagos, ragadós maszlag az egész, és én nem kérek belőle!

Szóval sajnálattal be kell jelentenem a Zöld Házban szereplő egyetlen csókjelenet halálát. Mariella és Andrej nem fog látványosan egymásra találni. A regény egésze alatt persze drukkolhattok majd nekik, és végére az is kiderül, hogy mire jutottak a főszereplőim egymással. Azonban, mivel a való életben sem paszírozol egy kamerát a szerelmesek közé, és nem fotózod le őket három szemszögből az első nagy napon, én sem teszem ezt. Mariellával és Andrejjel legközelebb már felnőtt korukban fogtok találkozni az epilógus utolsó lapjain. A magánéletük pedig egy marad a sok titokból...

Nem véletlen, hogy így döntöttem. Alapvetően zsigerből utálom a közhelyeket. Ha pedig értékes dolgok válnak közhellyé, az felháborít. A szerelem nem közhely! A csók nem átlagos és megszokott dolog, amelyet korhatárolunk, vagy letudunk az első fiúval/lánnyal általánosban. Az érzelmeket nem lehet hétköznapivá tenni, sem bedobozolni. Őrizzétek meg a mélységét a szeretetnek, az izgalmát az egymásra találásnak, a frissességét a kipróbált kapcsolatoknak, és a zamatát a hűségnek. Ne engedjük, hogy bekebelezze az életünket a tömeggyártás!

Moira C. xox

Mi ez az egész?

Projectek mindig voltak, vannak és lesznek. A hátrányuk az, hogy senki sem lát mögéjük,nem látja a munkát, a munkafázisokat. A végeredmény pedig mindig laza-könnyednek LÁTSZIK.
Melyek az ihletet adó impulzusok? Milyen misztikus tények állnak mindezek hátterében? Hogyan fogd a tollat, hogy ne csepegjen? Legfőképpen pedig: lehet-e úgy írni, hogy magad sem tudod hova fogsz kilyukadni?
Ajánlom tinilányoknak, akik percenként elkezdenek egy új regényt, hogy soha ne fejezzék be, fíling-hajhász csellengőknek, notórius grafománoknak, de legfőképpen Neked, aki végigkísérsz a "Project Egy" Odüsszeiáján!

Minden jog fenntartva!
Egyetlen kép vagy video sem a tulajdonom.

Írj nekem!
moiracali@gmail.com

Feliratkoznál?
Megosztás
Bejegyzések