Megállni. Lélegezni. Várakozni. Bízni. Egy felhőkarcoló legtetején egyensúlyozva minden egyes szó a mélység felé taszít. Fúj a szél és a hajszálaim nyaldossák az arcom. Könnyeket lélegzek és levegő után kapkodok. Nézem, ahogyan a szél forgatja az újságpapírokat a semmiben. Megremegnek a térdeim, ahogyan a mélybe nézek.

 

A szeretetet csak az idő múlásával lehet megérteni. Lehet hősködni. Lehet okoskodni is. Hangosan bizonygatni. Elítélni másokat és mindent jobban tudni. Lehet megvetni, filozofálni, tapasztalat nélkül tanítani. De a szeretetet lényegét csak az idő múlásával lehet megérteni. Akkor, amikor térden állva kérsz bocsánatot. Amikor ráébredsz mit jelentett örök hűséget fogadni. Akkor, amikor arra is ráébredsz, hogy van aki soha nem fordul el tőled, bármit tettél. Van, aki talpra állít, amikor feladnád. A szeretet erejét lehet tanítani, de szavak le nem írhatják, milyen átélni.

Éveken át tanultam róla. Hatalmas szavakkal beszéltek róla az okosan beszélők, máskor vádlóan, kötelességből. Néhány lángocska megnyalt a karjaimon, égő pecsétet hagyva maguk után. Lüktetnek, ha elfelejtkeznék róla. A szívem legbelsejéhez kapcsolódnak.

Könnyelműnek érződnek a gyerekkori ígéretek, de te komolyan vetted őket. Életre és halálra elpecsételtél. Minden egyes lépéssel közelebb kerülsz hozzám. Kitartó vagy és hűséges. Elképesztően meglep, hogy még mindig elhiszed, hogy szeretlek. Minden lélegzetemmel meghazudtolom a szavaimat, mégis látod a bennem ordibáló igazságot.

Meghaltam önmagamnak, hogy érted éljek. Az életem kezdetétől fogva téged választottalak. Nem kultúra, nem családi nyomás, nem hagyomány motivált, hanem az a perzselő szeretet, ami átvilágít és átformál. A kezdetektől fogva a te lábad nyomában akartam lépdelni, a te házadban akartam ülni a te kanapédon. A te kenyeredet akartam enni és a te bögrédet szorongatva inni. Azt akartam, hogy te öltöztess fel, hogy te adj tanácsot, amikor döntéseket hozok. Éjszakánként a te légzésedhez szerettem volna igazítani az enyémet, nappal a te autód ülésében ülni. A kezdetektől fogva veled akartam utazni, bármerre is mentél, a kislábujjamtól a fejem búbjáig szerelmes lettem beléd.

Kezdem megérteni. Kezdem megérteni, hogy te nem szabályokban gondolkozol. Te szeretetben mérsz mindent. Számodra nincsenek méterek, literek, mérföldek és tonnák. Te nem látod a mélységet mélynek, a magasságot magasnak. Nem érdekel, hogy egy meg egy az kettő, mert az élet törvényszerűségeit te hoztad létre, és egy lélegzeteddel megváltoztathatod őket. Téged nem érdekelnek a liturgiák. A kovenciók untatnak. Te szeretetben mérsz mindent. Felperzseled a fogpiszkálókból felépített élet-vázlatokat.

Ki érthetné meg a szereteted? Ki merné szabályok közé szorítani? Ki az, aki felfoghatja az erejét a benned égő energiának? Milyen ember magyarázhatná el azt az elképesztő kegyelmet, megértést és jóindulatot, amit megelőlegezel nap mint nap?


Azt akarom, hogy tovább taníts, akkor is ha fáj. Látni akarom a gyengeségeimet. Tudni akarom a határaimat és a képességeimet. Meg akarok tanulni ugrani. A mélység felé zuhanni és megbízni benned, hogy megállítod az időt mielőtt leesek. Meg akarom érteni, hogy mit jelent tisztelni téged és a te kívánságaidat előtérbe helyezni. Tudni akarom, hogy ez a gyenge teremtményed, hogyan viszonozhatja azt az elképesztő odaszánást, ami nap mint nap életben tart. De legfőképpen meg akarom tanulni megköszönni, hogy a szobában maradtál, amikor azt hittem kizártalak.

Megállni. Lélegezni. Várakozni. Bízni. Egy felhőkarcoló legtetején egyensúlyozva minden egyes szó a mélység felé taszít. Fúj a szél és a hajszálaim nyaldossák az arcom. Könnyeket lélegzek és levegő után kapkodok. Nézem, ahogyan a szél forgatja az újságpapírokat a semmiben. Megremegnek a térdeim, ahogyan a mélybe nézek. Hatalmas mennydörgésre számítok, meg forgószélre. Ehelyett csak egy piros esernyő ereszkedik le lassan az égből. Jól megmarkolom és leugrok a tetőről. Aztán a sarkaimat összeszorítva, a kalapomat fél kézzel tartva, bízom benned, hogy egyszer majd megérkezünk a Cseresznyefa utca tizenhetes szám elé...

Moira C. xox