Nem merem elhinni.

Nem merem elhinni. Minél gyorsabban pörögnek a percek, annál jobban megijedek, hogy hamarosan felébredek. Gyáva vagyok a félelemtől és zsibbad minden porcikám. Árnyképek lopódzkodnak az elmém sarkaiba. Eddig rejtőztek, de most vérszomjasan bele-belemarnak a húsomba. Belefulladok egy kicsavart eposzba, ahol a főhősnő kísértetiesen hasonlít rám.

Nem merek bízni, mert minden egyes szóval emlékeznem kell. Felköhögöm a sok emléket, amelyek ingoványt festenek a padlóra. Ha ez álom, akkor túlzottan gumicukor illatú. Ha valóság, akkor miért érzem, hogy lebegek? Ambivalencia uralkodik a világomban és én virágról virágra ugrálok, azt remélve, hogy te leszel az, aki végre pillangónak lát...

Hernyóbáb vagyok. Egy zöld levélen heverésző, lusta selyemgombóc.

Nem merem elhinni, mert szép volt, szép volt, talán igaz sem volt. Ha megakasztod az idő kattogását, talán végre megnyugszom a kezeid között. Lecsendesül a riadt szívverésem és végre levegőhöz jutok. Aztán egy halk pattanással megtörik a fojtogató selyemszorítás és előbújik valami sokkal szebb, mint amit most látsz. Ha megpihensz mellettem, talán megtanulok repülni. Talán az álom összemosódik majd a valósággal. Talán az árnyépek is visszahúzódnak sötét barlangjukba. Talán gyémántokká válnak a szúrós kövek a talpam alatt és a homokból kristálytiszta tenger lesz.

Ha vállvetve harcolsz mellettem, talán elhiszem a szavaidat és nem látok ellenséget minden faág mögött. A saját démonaimmal küzdök, ahogyan te is, mégis az enyémek óriásoknak tűnnek. Hatalmas harangokat kongatnak odabent és kifehérednek az ujjaim, ahogyan kapaszkodok a levegőbe.

Félek a sötéttől. Félek, hogy ha átfordulok a másik oldalamra, eltűnsz. Félek, hogy csak megfestettelek egy selyemgubó vászonra. De a legjobban attól félek, hogy nem merem elhinni...


Moira C. xox

Tükörképet állítok eléd.

Tükörképet állítok eléd. Üvegszilánkokat, amelyek kristálytisztán megmutatják ki vagy. Arany keretbe foglallak, hogy megérinthetsd az örökkévalóságot. Egy tükörnyi valóságot helyezek eléd, hogy megláthasd milyennek látlak. Ezeket a vonalakat valaki időtlen rajzolta meg, és ha csendben vársz meghallhatod, ahogyan bemutat önmagadnak. A saját képedet állítja eléd, hogy rajtad keresztül meséljen el egy örökkévaló legendát.


Hősnek látlak, mert a benned lévő nagysággal hegyeket mozdíthatsz el. Az erőd nem izmokban rejlik. Látom a szívedet, amely riadtan ver. Az élet vérpecsétje együtt dobog vele. Szavakkal életeket építhetsz vagy dönthetsz romba, és minden építőkockával újabb palotát emelsz.

Halhatatlannak látlak, aki együtt lélegzik a megérthetetlen végtelenséggel. A testedből kiáradó fényt látom, amellyel bármit elérhetsz. Akaratot látok, amely szabadságában táncol. Lehetőségeket, amelyeket a születésed előtt a géneidbe kódoltak.

Egyedülállónak látlak, mert minden részecskéd más ritmusra táncol, mint az enyém. Lenyűgöz, hogy az én szemem más fényt vet, mint a tiéd, mégis összetartozunk. Nem értem a nyelvedet, mégis lyukat üt a szívemen a mosolyod. A múltad apró darabkái szőtték a ruhádat. Nem címkéket szabtak rád, hanem új divatot teremtettek ahogyan tovább lépdeltél az életben.

Lehetőségnek látlak, aki a csillagokig szállhat, ha kedve tartja. A kezedbe teszem a kezem és megmásszuk a mélységet. A zsebedben van az idő és játszva visszafordítod az ősi elemek mozgását. A hibáid miatt látlak olyan gyönyörűnek. A gyengeséged miatt szeretlek olyan nagyon.  Megérinthedet az örökkévalót ha kinyújtod a kezed. Aranykeretbe foglaltam, azt aki benned él.

A barackmagba rejtett életet is egy hétköznapi csonthéj védi. Mennyivel inkább a benned lüktető megmagyarázhatatlant? Ha képmásra alkottak, nem gondolod, hogy a tökéletes modellt keresték? Milyen szobrász választaná a múlandóságot múzsának? Azt mondod érted a szeretet lényegét, de nem mered megérinteni a képmásodat. Félsz elhinni, hogy valóban ilyennek látlak. Egyedülálló, halhatatlan hősnek aranykeretbe foglalva...


Moira C. xox

A "magas-fenntartású" lányok pestise.


Tegnap este azt hittem leesek a székről, miközben egy fiú barátommal beszélgettem egy pubban. Őszinte, késő éjszakai, nem teljesen alkoholmentes beszélgetés volt...a lányokról. Hosszasan taglalta nekem, hogy miért szakított múlt héten a barátnőjével. Voltak oda-vissza vélemények, majd hozzámvágta a végső érvet: "Tudod, túlzottan 'magas-fenntartású' (high maintenance) csaj volt." Én hármat pislogtam és visszakérdeztem: "Hogy mi??!" "Tudod, hát így túl sokat várt el tőlem..." Mint kiderült a lány egy hónap nem hivatalos együttlét után célozgatott, hogy szeretne barátnő státuszba lépni. Meg nem ő hívta meg a fiút az étteremben. És elvárta, hogy kinyissák előtte az ajtót. A szülinapján pedig jól esett neki egy normális ajándék. "Magas-fenntartású" lány lett belőle és lapátra tették.

Utánanéztem ennek a főleg angolszász környezetben használt szónak. Ha "magas-fenntartású" lány vagy, akkor nagyok az elvárásaid (emberek, randik, életszínvonal), elvárod a tiszteletet, odafigyelsz a külsődre, szereted, ha a fiúd a kedvedre tesz, szereted az ajándékokat, szereted ha sok időt és energiát fordítanak rád, túlzottan egyedülálló a személyiséged és évekig tart mire elkészülsz.

Az itteni fiúknál ez a kifejezés, mint valami legális kifogás szájról-szájra jár. A nők pedig rettegnek, nehogy megkapják a szavak pestisét, amely levakarhatatlanul megbélyegzi őket a párválasztás dzsungelében. A fiúk nem akarnak küzdeni, a lányok pedig odadobják magukat minden jöttmentnek. Férfiatlanokká és nőietlenekké válnak, mert az értékesség "Fekete folt" lett a tenyereken.

Szóval majdnem leesetem a székről, aztán kihasználva az alkalmat, hogy a véleményemet kérdezték elmeséltem pár érdekességet a pupákok pupákjának a sörös pohara mellett. A középkorból ered a lovagiasság. Rég nem látott ismerős, igaz? A középkori lovagok virágot ajándékoztak a hölgyeknek, tartották nekik az ajtót, verset írtak, szerenádot adtak, és a lovagi tornákon küzdöttek a hölgyek kegyeiért. A lovagi tornák nem egy szánalmas felszedős dumából és (jó esetben) egy italból álltak, hanem hosszú hónapokig tartó készülésből, erőfeszítésből, tornázásból és veszélyes küzdelmekből.

Számtalan mesét hallgattunk gyerekkorunkban, ahol a királyfi tűzön-vizen átverekszi magát, megküzd a hétfejű sárkánnyal és mindenféle gonosz mágiával, hogy elnyerje a királylány kezét. Tornyokat másznak, mérföldeket utaznak, barátságokat kötnek, különleges ajándékokat visznek magukkal.

Rémlik valami a hittanórákról is? Volt egyszer Jákób, aki tizennégy évig legeltette a birkákat, hogy feleségül vehesse a szerelmét. Az édesapja, Izsák tíz tevét küldött a leendő menyasszonyának, megrakodva ékszerekkel, arannyal, ezüsttel. József, Jézus földi apja, emigrálni kényszerült, miután a felesége terhes lett házasságon kívül. (Hozzáteszem a Szent Szellemtől, de akkoriban ezt nem túl sokan hitték el neki.) Tehát, ki beszél "magas-fenntartású" nőkről manapság?

A lányok annyira félnek ettől a szótól, hogy ellentmondást nem tűrően maguk fizetnek a kávéjukért és az étteremben. Nem engedik, hogy hazakísérjék őket, keményebbnek mutatják magukat a fiúknál. Sokszor egy italra sem kell meghívnod őket és az ágyadba bújnak, és könnyes szemmel mesélik, ha egy fiú végre virágot vett nekik, vagy meghívta őket moziba. Keserűséggel és ostoba jelmondatokkal eltorlaszolják a gyengeségüket. Aztán hiúak lesznek, túl sokat vásárolnak, hogy leplezzék az önbizalomhiányt, eltitkolják, hogy okosak, ostoba kompromisszumokat kötnek, és semmire sem becsülik önmagukat.

A fiúk pedig elfelejtettek küzdeni. Eltunyultak, férfiatlanok. Nem akarnak megvédeni, inkább elfutnak ha bajba kerültél. Ha utazásról beszélsz, kidobnak, mert ahhoz nincs kedvük. Naphosszat heverésznek veled a kanapén és elvárják, hogy körülzsongd őket munka után a vacsorával, de nem tisztelnek annyira, hogy a nyilvánosság előtt felvállaljanak, mint barátnőt. Féltékenyek, de nem eléggé. Macsóskodnak, de harmat gyengék. Mint az elefántbőrön a darázsfullánkok, olyanok az érveik. A fiúk és lányok nem tisztelik egymást, futószalagként kezelik a kapcsolatokat és méricskélik a kapcsolatba beleadott 'önrész' nagyságát.

Egy igazi férfi mellett igazi nő áll, és viszont. Igazi nővé, csak igazi férfi mellett válunk. Olyan mellett, akinek vannak célkitűzései, aki nem ijed meg egy kis munkától. Milyen nővé válunk mellettük? Gondoskodóvá és önfeláldozóvá, szebbé, magabiztosabbá. Tudjátok, a kitüntetett figyelem nem a luxus vacsoráknál keződik, hanem amikor a nagypapám kislattyog a garázsba egy újabb kiló lisztért, amikor a nagymamám elszámolta magát sütés közben. Vagy, amikor az anyukám nem tejszínnel főzi a levest, mert apa azt nem szereti. Aztán ott folytatódik, hogy még mindig kézen fogva sétálnak és kuncognak valamin, amit csak ők értenek. Meg ott, hogy közösen küzdve, felépítenek egy életet, gyerekeket nevelnek, vállalkozást igazgatnak, támogatják egymást, és anyatigrisként torkon ragadják a rágalmazókat. Úgy gondolom, hogy amíg azt méricskéljük, hogy a másik "magas-fenntartású" ember-e, addig egy hajszálnyit sem értettük még meg, mit jelent igazi férfiként és nőként élni.

Moira. C xox


Egyszer író leszek...

A napokban megállni sem volt időm. Gondolkozni végképpen nem. Mégis gondolkoztam. Úgy vélem a gondolkozás csak úgy utoléri az embert, hiába menekül. A filozófikus gondolatok kivárják a sorukat és egy óvatlan pillanatban szörnyecskékként belédcsimpaszkodnak, amikor éppen a sajtos szendvicsedbe harapsz, vagy megégeted a nyelved a kávéval. A gondolataim nagy része pedig egy egészen furcsa téma körül forgott. Hogyan szeretnék író lenni, amikor hónapok óta nem írtam semmit? A semmi alatt a tényleges semmit értem. Már az írás rituáléját is elfelejtettem, és a blog, mint valami levegőspalack tartja bennem a lelket a feneketlen óceán mélyén. Enélkül már megfulladtam volna a karrierizmusom mélytengeri zavarában.

Kifogásokat gyártok. Én nem vagyok eléggé elvont, hogy író legyek. Nincs élő ember, akit érdekel a sok összehordott furcsaságom. Máskor pedig az a baj, hogy túlzottan elvont vagyok, hogy író legyek. Képtelen vagyok egy összeszedett téma köré rendezni a szavaimat. Meg, amúgy sem úgy öltözködöm, mint egy író. Rendszeresen mosakodok és fésülöm a hajam. Képes vagyok órákig beszélni és ugrálni a legelvetemültebb logikai bukfenceket felsorakoztatva. Követhetetlenek a szavaim. Nem vagyok elég magabiztos. Szorongok, de nem vallom be. Legalább most bevallottam. Túl magabiztos vagyok, és azt hiszem, hogy tehetséges vagyok....Pedig nem? Nem én vagyok a legjobb, tehát minek törjem magam?

A gondolataim széles spektrumán megjelentek a kérdőjelek. Hogyan akarok valaha egy saját könyvet a kezemben tartani, amikor azt sem tudom, miről akarok írni? Az ambícióim embrió formában elvetetnek, mert nem táplálom őket. Aztán a kérdőjelekhez becsatlakoztak a szarkasztikus megjegyzések. Jókat nevettünk, de írni ők sem tudnak. Később meglátogattak az egy-egy mondatok, amelyeket elraktároztam a fiókban, hogy majd egy karakterem szájába adom őket. Rövidke párbeszédek ezek, vicces mondatok, félrehallások, őszinteségek. Végezetül újra láttam azt a néhány megtépázott karaktert, akit olyan régen megálmodtam. Mintha ceruzarajzok lennének, némelyik félig színesre festve, a többiek még mindig csak grafit-formák. Nyújtózkodva csevegtek egymással, és tudomást sem vettek rólam.

Őszintén bevallom, hogy fogalmam sincs miről akarok írni. Abban sem vagyok biztos, hogy művész vagyok, a szó igazi értelmében.

De azt tudom, hogy előbb utóbb újra szükségem lesz a saját világomra, ahol csak én vagyok és a szó-rajzaim. Egyszerűen látnom kell a házaimat, az utcáimat, az ötleteimet, az unalmasnak vélt leírásaimat és legfőképpen a mélységet, amelyben már hosszú ideje barangolok. Nagyjából másfél éve döbbentem rá, hogy nem merek fájdalomról és sötétségről írni. Kizártam őket és vattacukorból építettem magamnak palotát. Akkor elhatároztam, hogy egy ideig tudatosan megengedem magamnak, hogy átéljem a legsötétebb mélységet is. Megengedtem magamnak a fájdalmat és elkezdtem megmutatni a nem annyira vonzó világomat is. Az elmúlt időszakban ti is velem jártátok a pusztát, kellemetlen körutazásra invitáltalak titeket, hogy szembenézzünk az árnyékokkal.

Úgy érzem, hogy az utam első állomásához érkeztem, amikor végre megpihenhetek. Kikevertem jópár sötét árnyalatot is a palettámon, hogy életre keltsem a karaktereim kontúrjait. Vannak itt bordók, liláskékek, feketék, barnák, és nagyon-nagyon sok szürke...

Tudjátok nem érdekel, hogy művész vagyok-e. És az sem, hogy nem úgy öltözködöm, mint egy író. Igazából az sem, hogy nem írtam már hónapok óta egyetlen sort sem. Nem akarom, hogy mindenki azonnal megértsen. Nem tartom szánalmasnak, hogy szeretek egyedül lenni, és azt sem, hogy szélsőséges vagyok. Igazából nagyon szeretem, hogy néha figyelmeztetés nélkül beszippant egy másik világ, miközben valami teljesen unalmas és hétköznapi  tevékenységet végzek. Tudjátok, valójában az sem zavar, hogy kívülről sokszor unalmasnak látszom, mert egy szempillantás alatt kalandok tengerét festi elém a képzeletem. Csakhogy azt nem látja a külvilág, amíg én nem akarom. Látjátok már a varázslatot?

Igazából tényleg nem írtam már semmit hónapok óta. Nemhogy könyvet, de egy árva gondolatot sem. És azt sem tudom, mikor csap belém az írás-villám legközelebb. De azt tudom, hogy hívhattok akárminek...egyszer álruhás, vagy álruhátlan...de író leszek!


Moira C. xox

Angliában igenis furcsa az élet...

Mint tudjátok, lassan két éve a nyakamba vettem a világot, átrepültem "A Szigetországba". Akiben felmerült a kérdés, hogy  tényleg olyan-e egy angol egyetemista élete, mint a filmekben, most válaszra találhat. Az angliai tartózkodásom során kétségkívül találkoztam jópár furcsasággal, amelynek az esszenciáját most megosztom veletek.

Az angolok nemes egyszerűséggel a "kontinensnek" hívják Európát, magukat határozottan elhatárolva a németek, franciák, kelet-európaiak és egyéb ismeretlen bennszülöttek fajtáitól. Az angol egyetemisták nem hordanak egyenruhát, ellenben tényleg megy az ocsmány pulcsik, szép pulcsik, kötött pulcsik, szőrös pulcsik, lyukacsos pulcsik, poszt-szovjet pulcsik és egyéb pulcsik divatja. Az előadások többnyire érdekesek, és a világon elismert szaktekintélyek osztják az észt, a magyar megalszik-a-tej-a-szájában professzorok helyett. Az angolok minden körülmények között képesek teát inni. Természetesen tejjel. Ellenben, ne is álmodjatok komoly tea kultúráról. A budapesti Mozaik itt kuriózumnak számítana, és a "Teázás Őshona" elbújna a jelenlétében.

Az angolok sorban állnak! Ha kitör az Apokalipszis, akkor is szépen felsorakozva várakoznak majd a buszra, szabad kasszára, pubban lévő kiszolgálóra... Örömmel nyugtáztam ma is, hogy a cukor, kávé, tea, gyümölcs általában Fair Trade, minden különösebb probléma nélkül. Az angol divatguruk vagyonokat kifizetnek a nagypapád kommunista, kinyúlt melegítő felsőjéért. Meg a nagyid karton ruháiért is...

Hiába tanították az angol órádon, hogy az étkezések "breakfast, lunch és dinner", mert az itteniek lazán "tea'-nek, vagy "dinner"-nek hívják az ebédet. A gimis angoloddal amúgy is fel kell kötnöd a gatyádat, ha az itteni tájszólásokat meg szeretnéd érteni. Bizonyos régiókban saját nyelvük van az ottaniaknak, külön számnevekkel, melléknevekkel és kiejthetetlen mássalhangzókkal. Az egy főre eső kastélyok száma pedig meglepően nagy.

Nem hazudtak, akik azt állították, hogy itt mindig esik. Annyira hozzászokik az ember egy idő után, hogy ki sem nyitja már az esernyőt. Az angol egyetemisták nagyobbik fele soha nem hallott még a Kis Hercegről, Marquez-ről, vagy általában akármilyen íróról, európai filmről és színészről. Itt égő, ha olvasol. Meg az is, ha olyan "művész filmekkel" mérgezed magad, mint a "Csokoládé". Az igaz, hogy az itteni fiúk jobban öltözöttek, és a fodrászukkal is gyakrabban randevúznak, de nem engednek előre az ajtóban, avagy semmilyen udvariasságot nem engednek meg maguknak. Szerintük a lányok ezen megsértődnének a mai "egyenlő" világunkban, szóval kényelmesen elfelejtettek viselkedni. Ezen csámcsogjatok, amikor a magyar fiúkat szidjátok!

Itt a kínai drága kajának számít, gyrost pedig csak részegen hajlandóak enni. Apropó, az egyetemistáktól zeng a város esténként, ahogyan a lányok hangosan trappolnak a magassarkújukban, a fiúk pedig ordibálva hergelik egymást az esti partira. Ennyi üvöltözéssel én még életemben nem találkoztam, mint itt. Meglepő, de a filmbeli "How do you do?" kérdést kicsit modernebb verzióban ("Y'alright?") továbbra is használják. Tudjátok, ez az a kérdés, amire senkit sem érdekel a válasz. És azt tudtátok, hogy egy pitét hússal is meg lehet tölteni? Leáldozott az amerikai almáspite korszaka, éljenek a csirkés-gombás piték!

A csokoládé hihetetlenül és túlzottan olcsó. Ennyi Galaxy-t, Oreo-t, Cadburry's forrócsokit, chipset, duplacsokis sütit és muffint még életemben nem tömtem magamba, mint itt. És szerintem a tej is finomabb, amely tényt a húgom valószínűleg vitatna. Az egyetemen véresen komolyan veszik a Union (HÖK) elnökválasztását, és hetekig kampányolnak a táblákkal, transzparensekkel és szórólapokkal a kampusz egész területén. Ma pedig a Union épülete előtt konkrétan piramist alkottak a pompon lányok.

Néha bolondokháza, máskor elvarázsolt, utána csak hideg, hideg és nagyon hideg, de azért szeretjük. Angliában igenis furcsa az élet, és az otthoni álmokkal ellentétben annyira azért nem rózsaszín. De nem is olyan borongós... Olyan angol.

Moira C. xox

Nagyon gyanús vagy nekem!

Nagyon gyanús vagy nekem! Honnan tanultál meg ilyen jól lőni? Honnan ez a szózápor? Hol vádolsz, majd elítélsz, hol bűntelennek látsz, tökéletesen fehérnek, mint a hó. Gyanúba keverted magad! Honnan ez a célzóképesség? Eltaláltad a szívemet, horgot akasztottál bele! Hallod, ahogyan a nevünket skandálják odakint? Tüzet fújnak, szédülten táncolnak mindannyian. Mi ez az őrület? Rád gyanakszom! Elcsavartad a fejem és fejenáll a világ! Szédülten nevetek és sehogyansem tudok a tárgyakra fókuszálni. Te voltál, aki olyan gyorsan vezetett tegnap éjjel? A babonás kopogásod visszhangzik a fejemben, ha emlékezni próbálok. Szétesve meglegyintelek: "Ne utánozd a megkergült harkályokat! Olyan, mintha vasharangot kongatnál a fejemben!"

Nagyon gyanús vagy nekem, de ha bíróságon állnánk felmentenélek! Olyan jól játszol, hogy bármikor kiállnék melletted. Elcsavartad a fejem és köddé mosódik a világ. Minden közhelyben értelmet találok. A követőd lennék, ha prófétának hívnád magad. Önpusztító szektát alkotunk mi ketten. Te voltál, aki olyan gyorsan vezetett tegnap éjjel? Bevillannak a képek, ahogyan emlékezni próbálok. Ne verd már azt a zongorát, mert szétrobbanok! Belém költöztél a dalaiddal, azzal a bús élettörténeteddel. A kérdéseimre soha nem válaszoltál, így nem tanúskodom ellened. Gyanakodok rád! Micsoda művészet, ahogyan a szavakkal bánsz! Bármit elhiszek neked, nem számít a múltad. Ha új életről hadoválsz, az új életben hiszek. Ha nosztalgiáznál, a múltba vágyom én is. Te is hallod, hogy ordibál kint az a hatalmas tömeg? Téged akarnak. Annyira szédülök, segíts!

Nagyon gyanús vagy nekem, ahogyan remeg a cigaretta a szádban. Csak én érzem, hogy kifolyik a kezünk közül az élet? Mikor volt időd ennyit gyakorolni, hogy tizedmásodpercek alatt eltaláltad a szívemet? Kié az a többi szív az ágyad alatti dobozban? Pixelesen látok...Ne nagyítsd tovább az életet, mert kiesünk belőle! Nem látod, hogy kicsúszunk a lyukakon, mint valami szűrőn? Kiszűrnek minket, pedig én csak azt tettem, amit kértél tőlem. Te voltál, aki olyan gyorsan vezetett tegnap éjjel? Elütötted a Jövőt az egyik sötét kanyarban, aztán meghúztad az üveget. Gyanús vagy, azért táncol a ház előtti tömeg. Gyanúba keverted magad, mert szerencsejátékot játszottál a szívemmel. Most eszméltem rá, hogy a szívemet tetted meg tétnek...

Gyanúsnak lát a bíró. Elítéltek. A súlyos papírtömegeken pecsét van, én pedig melletted ülve rázkódom. Még nem döntöttem el, hogy nevetek-e, vagy zokogok. Együtt ítéltek el minket. Elütötted a Jövőnket tegnap éjjel. Ha az új életről szónokoltál, hittem neked. A közhelyek értelemnek tűntek. Ha a sötétre vágytál, a pokol legmélyére is követtelek. Ha vádoltál, igaznak véltem a szavaidat.  Annyira jól bánsz a szavakkal, de ezt a bírót soha nem győzöd meg. Már nem szédülök, csak bambán meredek magam elé. A dalaid elszálltak, az őrült száguldásnak vége. Ne kopogj már azon az asztalon, mit ér a sok babonád? Lepecsételték az életünket...

Én nem börtönre születtem. Nem gyilkosság folyik a véremben. Nem halálra terveztek, mégis itt állok elítélve. Kétségbeesésemben védőügyvédért kiáltottam, amikor belépett az ajtón. Látod azt a férfit, aki a bíróval beszélget és módszeresen eltépi a vádiratot...?

Moira C. xox

Szupertitkos tavaszi üzenet, csakis lányoknak!

Szóval kisütött a nap, amiről úgy körülbelül egy hónapja álmodozom. Süt a nap, én pedig betegen gubbasztok a szobámban, önsajnálom magam és nyálas romantikus filmeket nézek. Az egész listámat végignéztem, amire eddig soha nem volt időm. Megettem valami eszméletlen mennyiségű csokoládét is, a tea minden változatát kipróbáltam, de ugyanúgy köhögök. Az önsajnálatomban viszont olyan mélyen sikerült elmerülnöm, hogy tegnap a fürdőkádban hangosan kiröhögtem magamat. Ne aggódjatok, őrülten is írom majd a blogot. Aztán majd felfedez valami észveszejtő kritikus, aki az őrületem termékeit őstehetségnek és meg nem értett zseninek titulálja és gazdagon halok meg harminc macskával meg egy spanyolul hadováló bejárónővel. Szóval olvassatok, mert elkezdődtek a kádban hangosan, egyedül röhögős pillanataim.

Igazából itt az ideje, hogy belenézz a görbe tükörbe. Igen te! Annyira tökélyre fejlesztetted az áldozat szerepet, hogy elég a tükörbe pillantanod és már mázolódik a szemfestéked. Az iszonyú életed eredményeképpen otthon ülsz, sorra veszed a rengeteg sorscsapást, ami ért, eszel vagy éppen, hogy nem eszel, meg tervezed a soha be nem következő fogyókúrákat. Kislányom, velem is szórakozott a pasi. A szülinapomon egyedül ültem egy üveg Roséval a lakásomban, mert ő focizni ment. Nehogy azt hidd, hogy én nem késtem le a határidőket a suliban. Két bosszantóan rövid cikket két hónapja képtelen vagyok leadni. (De, ha egyszerűen csak százhúsz szó...nem érdemes belekezdeni sem!) Itt tényleg egyfolytában esik az a szörnyeteg eső. Bár a fű tényleg zöldebb...És, amikor azt hiszed nincs lejjebb, kiderül, hogy az angol fiúk tényleg nem mosnak kezet!

Micsoda élvezet bezárkózni a szobádba, mi? Vádolni a világot, mert unalmas az életed. Mert tényleg baromi unalmas. Ha a szupermarketbe megejtett fél órás sétáért már rendesen felöltözöl, az jelent valamit. Meg az is, ha a munkahelyeden kezded otthon érezni magad, és felteszed a lábad a mosogatógépre. (Én ezt nem próbáltam, mert ott rúgnának ki, és tele vagyok számlákkal.) Apropó, itt is dolgozni kell, és nem hogy a kerítés nincs kolbászból, de rendes kolbászt sem találni. Amikor barátokat keresel, akkor valójában csak arcok kellenek, akiknek panaszkodhatsz a borzasztó életedről. Aztán, amikor a tévében feljönnek az afrikai kisgyerekes reklámok hümmögsz egyet, hogy hát azért mégsem olyan rossz az életed. Végülis már unod a csirkemellet??!

Kezdesz magadra ismerni? Ne aggódj, nem rólad beszélek. Neked tényleg kétségbeejtő a sorsod, hogy a harminc felsőd egyike sem illik a nadrágod színéhez. Ohh, hogy nem néz rád senki? Vagy éppen, hogy már megint rád nézett? Meg mert hívni egy italra a szemtelen? Évek óta nem veszi észre, hogy létezel? Próbáltad már a feministát meg a gyengét is? Tökéletesen meggyőzted magad, hogy fiúk nélkül is áll a világ? Mi van? Én tényleg nem rólad beszélek! Szakadj már ki önmagadból! Annyira elfoglaltad magad az életed félresiklásának logisztikai megszervezésével, hogy elfelejtettél élni, hogy legyen mit kisiklatnod. Ha nagyon modern akarnék lenni, azt mondanám: "Epic FAIL."

Azt hiszed csak te vagy abban a sötét, mély, nyirkos gödörben? Nem hallod a többi vinnyogó kiscsajt, aki inkább Ryan Gosling kockáit számolja, minthogy szembenézzen önmagával? Csajok kisütött a nap! Újra életre kel a természet. Most van lehetőségetek kitörni a téli morcos-maci szerepéből és visszaváltani a szupernő önmagatokba. A barátnők mindig pletykálnak majd a hátad mögött, már a nagymamáink idejében is voltak szemét pasik, pénzed nem lesz több attól, hogy otthon ülsz, meg barátod sem. Tessék visszaszállni a vonatra, beizzítani a szenet és olyan gőzcsíkot hagyni magatok után, hogy az egész vadnyugat megemlegesse. Te nem lábtörlő vagy, tehát ne kezeld úgy magad. Sem pedig dac-érmékkel megtöltött kövér malacpersely, tehát tessék újra elengedni. Ha azt hiszed, hogy nincs ennél rosszabb, hidd el nekem, hogy van. Na és? Az is visítva elrohan előled, ha végre visszahúzod a magassarkúdat.

Ha megtanultál a görbe tükörbe nézve hangosan röhögni, már ráléptél a helyes útra! Előre lányok! Tavasz van! Uff.

Moira C. xox

Hölgyeim és Uraim!

---TAPS---

Hölgyeim és Uraim! Köszönettel tartozom Önöknek, mivel várakozáson felül teljesítettek az elmúlt időszakban. Szinte elakad a lélegzetem, ahogyan az Önök változásáról beszélek. Elérzékenyültem, zavartan keresem a szavakat. A több évszázados utunk végére érkeztünk, ahol büszkén felállva megtapsolhatjuk önmagunkat. Megcsináltuk Hölgyeim és Uraim! De engedjék meg, hogy külön figyelmet szenteljek mindkét nem képviselőinek, hiszen külön-külön, mégis összefogva érték el ezt az utópisztikus állapotot.

Tehát, mélyen tisztelt Hölgyeim! Egyszerűen fantasztikus, hogy ötvözni tudják a külső és belső szépséget. Elsajátították a sminkelés misztikus tudományát. Végre nem marad abba az alapozó az álluk vonalában, és nem használnak vörös rúzst cserepes ajkakon. Sokaknál elképesztő a változás, mivel használnak sminket, arclemosót és arckrémet. Meg kell említenem az ízléstelen ruhák, kinyúlt tréningnadrágok és zsíros hajcsomók hiányát is. Lenyűgöző! De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy végre kihúzzák magukat, és nem látni egyetlen görnyedt, önbizalomhiányos lányt sem. Szeretik a testüket! Megtanulták megbecsülni önmagukat és végre elvárják a körülöttük lévőktől is a tiszteletet! Úgy járnak az utcán, hogy tisztában vannak női mivoltukkal. Kibontakoztak, rátaláltak az egyéniségükre! Micsoda színek, izgalmas személyiségek, művészeti alkotások, üzleti ötletek! Hölgyeim, igazán felnézek önökre, mert megszabadultak a félelemtől és elnyomástól is. Nem uralkodnak Önök felett sem a férfiak, sem a társadalmi elvárások. Önök szabad akaratukból viselkednek nőies nőként, nem a bántalmazástól és lelki megfélelmítésből eredően. Sokkal jobb érzés megbecsült nőnek lenni, igaz? Mennyivel jobb nőiesen gyengének maradni, és nem felhúzni a macsó-nadrágot! Hölgyeim büszkék vagyok Önökre a felelősségteljes döntéseik miatt is! Mert nem futnak többé az egyik férfi karjából a másikéba, nem gyilkolnak gyermekeket, képesek az önfeláldozásra és a szeretetteljes törődésre. Tanácsadók, bölcsek, kívánatosak! Hölgyek, önök a legszexibb teremtmények az egész földkerekségen, és ezt végre a helyén tudják használni! Valamint nem pletykálnak, nem döfnek tőrt egymás hátába, hűségesek és legfőképpen nem hiúak. Hölgyeim, a mai napon mindannyian megérdemelnek egy hatalmas tapsot! Önök változtattak, Önök igazi nővé váltak! Legyenek büszkék rá!

Mélyen tisztelt Uraim! Önök az egyenlet cseppet sem elhanyagolható másik fele. Nem csak arra vagyok büszke, hogy ismerhetem Önöket, hanem arra is, hogy lélegzetelállító módon változtattak a világon! Önök elérték az elérhetetlent! Uraim, Önök elhagyták a szandál-zoknit, a susogós nadrágot, használnak dezodort és after shave-t. Se nem túl piperkőcök, se nem slamposak, de legfőképpen odafigyelnek az öltözködésre és jól ápoltságra. Uraim, könnyes szemmel említem meg, hogy a körmeik is ápoltak! Hallják a jóleső sóhajtást a Hölgyek között? Van mire büszkének lenniük! Önök megerősödtek. Megtanulták, hogy az agresszív, macsó férfi csak nyomort hoz, az erős férfi pedig biztonságot. Önök megtanulták, hogy erősnek lenni nem egyenlő a gyengeség hiányával. Lovagiasak, hiszen kinyitják az ajtót a Hölgyek előtt, virágot hoznak, rendelnek az étteremben, hazakísérik a Hölgyeket. Önfeláldozóak, és védelmezőek. Nem fényképezik magukat a tükörben. Uraim, sokkal jobb kezdeményezni, igaz? Megtanulták tisztelni önmagukat és a Hölgyeket is. Önök hűségesek és gondoskodóak, a Nőt pedig tisztelik minden Hölgyben, legyen az idős vagy fiatal. Tiszta a beszédük, egyenes a tekintetük. Valamint egészséges az Önök között folyó versengés, ahol nem megnyomorítják, hanem felemelik egymást. Van önkontrolljuk, és nem hallgatnak a feminista elnyomásra! Uraim, nem találom a szavakat, amikor arról beszélek, hogy Önök felelőséget vállalnak a tetteikért és nem futnak el gyáván! Képesek az érzelmekre, és dolgoznak! Nincs Önök között egyetlen egy sem, akit a felesége tart el. Uraim, ez hatalmas előrelépés! Önök csodálatos édesapák, nagylelkű szeretők, üzletemberek, vezetők, szolgálók, példaképek! Uraim, Önök a szuperhősök, akikről a mesék szólnak. Védelmező, önbizalommal teli, intelligens, okos és szerető férfiak. Uraim, Önök is megérdemlik a vastapsot! Soha ilyen generáció még nem élt a Földön. Fejemet meghajtva állok Önök előtt.


Hölgyeim és Uraim! Köszönöm, hogy meghallgattak és sok szerencsét kívánok, hogy a fentebb említett jó szokásaik ne megkopjanak, hanem csiszolódjanak az idő múlásával! Köszönöm!

---TAPS---



Moira C. xox

A szimbolista szimbolázik.

Szeretnék a tengerparton sétálni. Egyedül lenni és beszívni a sós levegőt. Szeretnék ököllel ütni egy boxzsákot, amíg van bennem erő. Szeretnék sírni, és beleordítani a szélbe. Szeretnék a fűben elterülve olvasni, és a homokba fúrni a lábujjamat. Szeretném, ha esne az eső. Ha hangosan verné az utcaköveket a víz. Szeretnék mennydörgést, hogy elnyomják a szívdobogásom zaját. Szeretnék újra festeni. A fülem tövéig festékes akarok lenni. Szeretnék egyedül lenni és hallgatni, ahogyan a szél játszik a sással. Szeretnék egy hajót, fehér vitorlával, amiben megszűnik minden, ahol csak én vagyok és a hullámzó mélység. Elvitorláznék a semmibe, ha tehetném...

Szeretnék citromos tortát és egy csokor rózsát. Szeretném, ha újra hosszúak lennének a körmeim, és nem azért, mert sötétkékre festettem őket. Szeretnék énekelni, valahol mezítláb táncolni. Szeretnék hosszasan a tűzbe bámulva gondolkozni. Úgyis üresen szállnának a gondolataim. Ilyenkor túl mélyre merészkedik az ember, és sosem sikerül felhozni a megbújó gondolatfoszlányokat. Idővel előbukkannak majd azok is.

Szeretnék főzni és teli szájjal nevetni, amikor valaki ráveti magát a csokoládékrémre. Szeretnék a fejem alatt lévő párnának magyarázni, mintha lélegző ember lenne. A párnáim többet tudhatnak rólam, mint bármelyik ismerősöm. Jó beszélgetőtársak, tudnak hallgatni és puhák.

Szeretnék kagylót gyűjteni és a homokba rajzolni minden butaságot. A parti vásárban nyakláncot venni és fagylaltot reggelizni. Kötött pulóverben addig írni, amíg megjön az első igazán értékes mondat. Szeretnék újra írni, ahelyett, hogy a gondolataimmal öklözöm a semmit. Tintás ujjal írnék, parkban, úton, buszon, poroszkálva valahol a falu határában. Kocsmában szeretnék ülni egy pohár vörösborral, és kihallgatni az embereket. Szeretném meghallgatni miről beszélnek a söröző férfiak, az agárral teázó nő, a sarokban megbújó szerelmespárok, a szőke göndör barátnők, a bárpultnál felszolgáló pultoslány.

Szeretnék addig menni, amíg senki nem talál meg. Falat építeni, amit soha nem lehet megmászni. Elbújni egy fatörzs mögé és elhitetni veled, hogy ha százig számolsz, majd megtalálhatsz. Dolgozni szeretnék, hogy a karrierem csillogása takarjon el. Gyönyörű lenni, hogy a felszínnél soha ne láss tovább. Okos szeretnék lenni, hogy elrettentselek magamtól. Hangos, hogy beképzeltnek láss. Az éjszakában futni, feketeségbe öltözködni, mint a bűvészek.

Nem kérnék semmit, amit én nem adok neked. Nem szeretnélek, nem tudnál bántani. Csak a tengernek hinnék, a papíron megjelenő gondolatoknak. Hinnék a szélnek, mert ő nem hazudik. A fáknak is, mert ők az erejüket nem ellened fordítják. Hinnék a napnak, mert ő őszintén melenget, és tudod mikor tér nyugovóra. A sötét fenyőerdőkben hallgatnám az óriások meséit, amire már senki nem veszi a fáradtságot.

Kártyáznék a kikötőben, elveszteném minden pénzem. Egy padon kucorogva próbálnék álmot erőltetni a szemeimre. Meggondolatlanul barátommá fogadnám Gorcsev Ivánt, hogy elkössük a tizennégy karátos autót. Ellopnám a Nobel-díját a naivaknak, bennszülötteket tanítanék zongorázni. Ha pénzt kapnék, ráharapnék, hogy nem-e hamis. A légióban szimboláznék. Mert a szimbolista szimbolázik, azt mondják. Felfelé dobnám a halottakra a földrögöt, a plafonon fejjel lefelé uzsonnáznék, és krétával rajzolt képekeben tölteném a délutánt.

Annyira szeretnék, minden zsalugátert elreteszelni, mert tombol a vihar. Pedig titkon, mélyen én akarom irányítani a vihart is. Akkor nem fájna annyira a jégeső. Kizárlak. Bezárkóztam. Annyira gyenge vagyok, hogy jó lenne, ha hoznál egy kis húslevest és betakarnál. Megijedtem önmagamtól, tőled pedig egyre jobban félek. Kollektívan kitiltottalak, a birtokom határába űztelek. Még gyógyfőzettel is végiglocsoltam a verandámat, hátha az távol tart.

"Barátaim lettek a kitaszítottak. Akikre ferdén nézel, azokkal vacsorázom. Ők adtak nekem ragtapaszt, amikor megvágtam az ujjam. Hazakísértek, amikor sírni láttak az út szélén. A tökéletlenek, a deformáltak. Bűnösök, ostobák, bukottak, szerencsétlenek, hajléktalanok. Nyomorultan nyílik meg a szemvilág, hogy az emberség nem státuszban lakik. A senkikben találtam csak érzést. Akikben megtörlöd a lábad, azokat érdekli igazán, hogyan telt a napom. Minden szeretetemet neked adtam volna, de nem kellett. Most az egész erejét azok kapják, akiket te meg sem látsz. A szeretetemmel áramot generálok, hogy olvasni tudjanak esténként. A szeretetemmel felforrósítom a levegőt, hogy ne fázzanak, ha hűvösre fordul az idő. A szeretetemmel megszépítem őket, kitiszítom az elméjüket. Annyira szeretem őket, hogy te is megirigyled az illatát. Kókuszos sütit sütök velük, a gyerekeiket kacagtatom. A ráncaikba költözöm, hogy vénségükre gyönyörűek lehessenek. Megvésem a múltjukat az arcukon. Nem engedted, hogy szeresselek. Erőre vágytál, de elsétáltál mellettem. Megbocsátás után lihegsz, de átnéztél rajtam. Játszadoztál velem, és a lelkiismeretedet nyalogattad, amikor megríkattál. Barátaim lettek, akiktől mindent elvettél, mert meglátogattak, amikor nem bírtam emberek közé menni. A pánikrohamaim között virággal vártak. Éjszakánként mesét suttogtak a fülembe, amikor rettegtem. Segítettek járni, amikor gyenge voltam. Főztek nekem, amikor nem volt mit ennem. Szerettelek volna, úgy, ahogyan csak én tudok. Szeretnélek, ha kellene..."

Ordítanék a szélbe, amíg végre véget ér ez az átkozott tompaság. Ököllel vernék egy boxzsákot, amíg van még bennem erő. Szeretnék kagylót gyűjteni és a homokba rajzolni minden butaságot. A parti vásárban nyakláncot venni és fagylaltot reggelizni. Kötött pulóverben addig írni, amíg megjön az első igazán értékes mondat...


Moira C. xox

Azért írok, mert...

Azért írok, mert ez az egyetlen hely, ahol nem érdekel mit gondolsz rólam. Itt nem számít a külsőm, leperegnek rólam a megjegyzések. Írás közben önmagam vagyok. A legrejtettebb, régen bennem szunnyadó mondanivaló napvilágra tör. Az írás átvilágít és rámutat, hogy ki vagyok valójában. Azért írok, mert a nap minden percében próbálok megfelelni valakinek. Az utcán udvariasan előreengedlek, idegesen nevetgélek, ha énekelni kezdesz egy nyilvános helyen, és még otthon is bezárkózom a saját családom elől. Az egyetemen próbálok jobb lenni mindenkinél, ha megbántasz egy hamis mosollyal leplezem a fájdalmam. Írás közben nem kell bájcsevegnem. Ez az egyetlen hely, ahol bármit ki merek mondani. Azért írok, mert itt végre teljes sebességgel megélhetem azt a hullámvasutat, amelyet a társadalom megtanított elrejteni.


Azért írok, mert ahogyan egyre tellik az idő, erőre kapok tőle. Megtalálom a hangom, ami hangosabban fog szólni, mint akármelyik rádió. Az írásom kiabál és őszinte. Azért írok, mert ilyenkor nem érdekel, hogy haragszol rám. Nem számít, ha nem szeretnek, vagy irigykednek rám. Nem befolyásolnak a rajongók, és pizsamában gubbasztva senkit nem érdekel, hogy az aznapi irományt milyen kollekcióban követtem el.

Azért írok, mert az írás fáj. Azért, mert lüktet bennem egy megmagyarázhatatlan erő, amely beléd akar kapaszkodni. Azért írok, mert szeretném elmondani, hogy én is ugyanazon megyek keresztül, mint te. Azért írok, hogy képviseljem, hogy őszintének lenni igenis kifizetődő. Azért írok, hogy ráébredj, mennyit hazudtak neked, hogy együtt másszuk meg a barikádokat. Azért írok, hogy átöleljelek, amikor összetörték a szíved. Hogy nyaralni vigyelek, amikor elfáradtál. Azért írok, hogy otthon érezd magad, amikor a betűkből összeálló kanapémra fekszel. Azt akarom, hogy merj előttem sírni. Hogy erőre kapj, amikor fáj.

Azért írok, mert sokszor félsz tőlem. Nem mersz megszólítani, mert nagyhangú vagyok és magabiztosnak tűnök. Az írásom a kulcs, hogy a játékom mögé láss. Az emberek annyit beszélnek a művészetről. Valami magasztos istenségnek próbálják beállítani. Számomra az írás nem csak művészet. Ez a szavak harca. Egy verejtékes háború, amit önmagammal vívok, hogy beengedjelek a legmélyebb gondolataimba. Azért írok, mert te számítasz nekem annyira, hogy feláldozzam önmagam. Szerintem, az írástechnika semmiség, az írás valójában lélek és szellem. Nem az számít, hogy tudsz-e bánni a szavakkal. Az írásod éppen annyira lesz jó, amennyire szembe mersz nézni önmagaddal. Amikor képes vagy papírra vetni a legsötétebbet és a naivnak tűnő, bugyuta boldogságot is, akkor válsz igazi íróvá.


Azért írok, mert nem akarok megfelelni az elvárásoknak. Nem vagyok hajlandó beleolvadni a szürke életbe. Nem törődök bele, hogy pénzért el kell adnom a lelkemet. Nem számít, hogy erősnek kell látszanom. Nem érdekel, ha ordítani látsz. Írás közben szégyent hozhatok rád, befolyásolhatlak. Fel akarlak háborítani, hogy végre gondolkozz. Azért írok, mert a művészetben hatalom van, hogy változtassunk. Azért írok, mert másképpen akarok látni, mint ahogyan elém tálalják.

Azt mondom ez még csak a kezdet, mert én nem állok meg. Ennek a generációnak szüksége van olyanokra, akik összetartják őket. Állj fel és küzdj a józan eszedért! Hazugság, hogy be kell zárkóznunk, hogy hidegnek kell lennünk egymással. Ki tanítja, hogy ne engedj be embereket a szívedbe, mert csak megbántanak? Miért hiszünk ezeknek a hazugságoknak még mindig? Azért írok, mert azt akarom, hogy beleláss az életembe. Belémrúghatsz, kritizálhatsz. Szerethetsz is vagy kérhetsz tőlem segítséget. Az írásommal közösséget akarok teremteni, mert ez legfőképpen rólad szól, nem rólam. Nem az egóm miatt írok, hanem mert muszáj.

Ne tőlem félj és legfőképpen ne engem tisztelj! Ha tanácsot kérsz, csak azzal szolgálhatok, amit már tudok. Ne idealizálj és ne gondold, hogy én jobb vagyok nálad! Hibázom én is és azt akarom, hogy tudj róla. Azért írok, mert az a sok kamu-emberkép, akikre felnézel csak nyomorba döntenek. Nyálcsorgatva bámulod a hazug arcú, előre megírt szövegű celebeket és hiszel nekik. Hol vannak az igazi emberek? Hol vannak, akik felvállalják, hogy nem tökéletesek? Hol vannak, akik igenis mernek nyitni feléd, mert szeretnek? Azt mondom ez még csak a kezdet, mert én nem állok meg. Azért írok, mert írnom kell...

"I'm not scared of lions and tigers and bears."

Moira C. xox

Fotók: dfsmag.com, weheartit.com

Az átázott fa illatú ház.

Emlékszem, amikor először beléptem a házba. Átázott fa illatú, dohos volt. Emlékszem, hogy az ajtóval szembelévő falon egy megfakult vadvirág csokor volt felakasztva. A konyhaasztalon még ott állt két pöttyös bögre, mintha a ház lakói csak elugrottak volna a sarki boltba tejért. Az emeleti gyerekszobában egy elárvult hintaló várta vissza a játszópajtását, a fürdőben a tengeri kirándulások alkalmával összegyűjtött kagylók fickándoztak egy befőttesüvegben. Minden apró részlet kísérteties volt. Az ügynök az idegességtől vörös arccal próbálta eltitkolni, amit én már réges régen tudtam. A kezét tördelve rohangált le-föl a recsegő lépcsőkön, amelyek fáradtan nyögtek a nem mindennapi súlya alatt. "Megveszem."-jelentettem ki, és még aznap aláírtam a papírokat.

A lány búzaszőke volt és nagyon félénk. A fiút mindenki ismerte a városban, mert motorral járt és hangosan visítozó lányok ültek fel mögé esténként. Előszeretettel nyomogatta a zenegép gombjait és nem vetette meg a whiskey-t. A lány a legtöbbször olvasott. Az iskolában, hazafelé sétálva, és evés közben. Néhányszor beleejtette a könyveket a fürdőkádba, majd másnap hajszárítóval szárítgatta a lapokat. Két külön univerzumban éltek, talán évszázadok is elválasztották őket.

Amikor beköltöztem, az első dolgom az ablakpucolás volt. Aztán nekiálltam újrafesteni a bejárati ajtót a fészerben talált maradék festékkel. A pöttyös bögréből ittam a reggeli kávémat, és a nappaliban felraktam a lábam a dohányzóasztalra. Esténként a rádióra táncolva pakoltam ki a dobozokat. A költöztetők kíméletlenül lehányták őket az előszobába, szóval napokig papírdobozokat másztam, hegyek helyett. Szomszédokkal nem találkoztam, bár az ügynök elmondása szerint akadnak még olyan "különcök", akik a várostól ennyire távol eső helyen akarnak elbújni. Talán egy hónapja éltem ott, amikor először eszembe jutottak. Annyira jól esett belebújni az életükbe, hogy fel sem tűntek az elrohanó napok.

Aztán összeütközött a két univerzum, amikor a lány klasszikus, de a legkevésbé sem kecses mozdulattal a motor elé lépett a járdáról. Akkora könyv volt a kezében, amivel agyon lehetne ütni egy embert. Mire a fiú észbekapott, mindketten a betonon feküdtek, a motor pedig nyikorogva csúszott pár métert. A lány egy tizedmásodperc alatt lábon termett, és megtapogatta a homlokát. A fiú teljes elkeseredettséggel nézte a motort...még mindig a földön fekve. Aztán szinte egyszerre kezdtek el ordítani egymással, a földön megtalálható összes bunkó kifejezést felhasználva. Némelyiket többször is. Hát így találkoztak, a búzaszőke lány és a motoros fiú.

Sosem féltem a kísértet históriáktól. Ostobaságnak tartom őket. Az elmúlt életekben csak izgalmas történeteket látok, semmi többet. Hiába riogatnának egy házhoz kapcsolódó mesével, engem inkább vonz az ilyesmi. Ez is ilyen mese volt. Sokaknak félelmetes lehet, azonban én szeretettel simítottam végig az öreg kanapén és a kádban elnyújtózva elképzeltem, hogy milyen lehetett az életük. Mennyire boldogak lehettek itt, ebben az öreg faházban. Amíg rosszra nem fordultak a dolgok...

Nem jutottak túl rajta az emberek egyhamar. "Micsoda felelőtlenség!" - suttogták egymás között. Amikor kézenfogva megjelentek a mozipénztárnál, még a jegyszedő néni is rosszallóan csóválta a fejét. "Nem lesz ennek jó vége."- mondogatták. Amikor esett, hangosan nevetve futottak végig az utcán és a forró nyári nap elől elbújva csókolóztak a templom tövében. A lány elpirulva olvasott fel a fiúnak, aki unott arccal szívta a cigarettát, hogy ne látszódjon rajta, mennyire tetszik neki az egész. Szerelemről nem beszéltek, mert nyár volt. Csak hagyták, hogy elsodorja őket a hullám. Az pedig könyörtelenül sodorta őket.

Amikor először elővettem a laptopomat, hogy írjak, szinte maguktól jártak az ujjaim. Mintha súgták volna a fülembe a mondanivalójukat. A részletekben rejlik minden jó történet kulcsa. Részletek nélkül, csak durván belegyalogolsz egy törékeny mesevilágba és széttaposod a félénken elsuttogott gondolatokat. Azokat, amelyek az életet mozgásban tartják, amelyekről csak mi tudunk, senki más. Tehát leültem a recsegő rádióm tövébe, felhúztam a térdeimet és írtam. Őket lélegeztem be, velük álmodtam, megpróbáltam elkapni a gondolataikat, a kusza érzésekből legendát szőttem. Megírtam a világ legborzongatóbb szerelmes történetét, amely ebben a házban ért véget.

Senki sem tudja, hogyan csinálta. Mire felfedezték mi történt, ő a gyerekét kézenfogva messze járt. Csak az emlékét őrzik, soha többet nem hallottak róla. Nem tudták azt sem, hogy az a szende búzaszőke lány, hogyan lépte át a küszöböt anélkül, hogy visszapillantott volna. Micsoda erőktől bomlott meg úgy az elméje? Senki sem tudja, hogyan történt. A fiú az arcára fagyott mosollyal várta a látogatókat. "Örökké mosolyogni fog"- mondta a pap a temetésén, és próbálta elfelejteni a mosoly mondanivalóját. Érdekes, hogy nem a vértől féltek annyira a népek, hanem a megmagyarázhatatlan szenvedélytől, amely napvilágnál másképpen öltözik, mint éjszaka.

Amikor a kiadó rábólintott az első vázlatomra, valahogy templomba vágytam. Az ember mindig az Istentől várja, hogy elkergesse a saját hibájából megjelent árnyakat. A pap nesztelenül járt-kelt a padsorok között és néha kíváncsian rám pillantott. Feltűnő lehetett, hogy nem imádkozom. Meg akartam szabadulni az újdonsült, múltbeli barátaimtól, akik kitartóan követtek mindenhová. Az ő házukban éltem, az ő kapujukat zártam kulcsra minden reggel. Az ő templomukban ültem most is, ahol a harmadik padsorban felvésték a családnevüket. Imádkozni akartam, de helyette az esküvőjük képei peregtek le a szemem előtt. A fátyolos lány homályos szemei, ahogyan az oltárnál álló fiúra nézett. A virágok és az éneklő gyülekezet.

Aznap elhagytam az átázott fa illatú házat.


Moira C. xox

 

Mi ez az egész?

Projectek mindig voltak, vannak és lesznek. A hátrányuk az, hogy senki sem lát mögéjük,nem látja a munkát, a munkafázisokat. A végeredmény pedig mindig laza-könnyednek LÁTSZIK.
Melyek az ihletet adó impulzusok? Milyen misztikus tények állnak mindezek hátterében? Hogyan fogd a tollat, hogy ne csepegjen? Legfőképpen pedig: lehet-e úgy írni, hogy magad sem tudod hova fogsz kilyukadni?
Ajánlom tinilányoknak, akik percenként elkezdenek egy új regényt, hogy soha ne fejezzék be, fíling-hajhász csellengőknek, notórius grafománoknak, de legfőképpen Neked, aki végigkísérsz a "Project Egy" Odüsszeiáján!

Minden jog fenntartva!
Egyetlen kép vagy video sem a tulajdonom.

Írj nekem!
moiracali@gmail.com

Feliratkoznál?
Megosztás
Bejegyzések